Suli mizéria

A lányom novemberben múlt öt éves. Gyakorlatilag tegnap született. És mégis, már az iskolaválasztáson kell gondolkodnom… (még szerencse, hogy évvesztes, mert különben…) Pedig azt hittem, ha valaki, hát én meg fogom ezt úszni.

Hiszen két éves korában eldöntöttük, hogy letesszük a voksunk egy alternatív pedagógia mellett, kerestünk egy intézményt, bekapcsolódtunk az életükbe, és mivel viszonylag hamar eszméltünk, meg akkoriban épp véletlen sok szabad hely volt, minden gond nélkül bekerültünk az óvodába. Abba az óvodába, ahol ma már két éves várólista van.

Akkor úgy gondoltam, fellélegezhetek. Bent vagyunk. Mivel az intézményben óvoda, iskola és gimnázium is van, hát itt fognak a gyerekek érettségiig tanulni, akkor meg úgyis ők döntenek majd, merre tovább. Eltelt két év, egyre jobban megismertem ezt a pedagógiát, és egyre jobban tetszik, gyakorlatilag ma már ott tartok, hogy semmilyen mást rendszert nem tudnék jó szívvel a gyerekeimnek elképzelni.

Az óvoda csodás. Épp pont olyan, amilyenről álmodtam. Természetközeli élet, gyönyörűen megélt ünnepek, sok friss levegő, egészséges étel, amit az én válogatós lányom is megeszik, rendszeres művészeti tevékenységek. Olyan óvó nénik, akik nemcsak ismerik, de érzik is a gyerekeket, s mindenkivel személyre szabottan bánnak (pedig majd harmincan vannak egy csoportban!). Jófej szülői közösség, akikkel szívesen összejárnék akkor is, ha nem lennének egy oviban a gyerekek. Sőt, nélkülük is találkozunk…

A gyerek meg… kivirult, és lubickol ebben a közegben. Kiegyensúlyozott, nyugodt. Hazaérve elmélyülten játszik, kitombolta már magát napközben. Minden reggel jókedvűen fut be az ovi épületébe, szünetekben számoljuk vissza az időt, ha néha el-elmond egy-egy verset vagy dalt, amit ott tanult, a lélegzetem is eláll. Éppúgy, mint amikor megmutatja, hogy kell hajtogatni, fára mászni, vagy kenyeret dagasztani.

Azt hittem a helyünkön vagyunk, sínen van minden, kerek a világ. Aztán eltelt két év, és vegyesen hallottam jót és rosszat is az iskoláról. Egyre többen mentek el az ovi után, de nem csak a diákok, a tanárok is, volt aki év közben. Valami nem kerek… Konkrétumot persze keveset tudok, azt is csak pletykákból. Mindegy, gondoltam, a pedagógia akkor is pedagógia, és reméljük, hogy jó osztálytanítót kap a lány, aztán majd rendben lesz minden. Ha meg nem… legfeljebb mi is váltunk, végül is megvan hozzá a szabadságunk…

Tegnap derültek ki az idei felvételik eredményei. Bár nem vagyunk érintettek, mégis egy világ dőlt össze bennem. Az intézmény saját óvodájából öt gyereket nem vettek fel az első osztályba. Mind az ötnek jár – vagy most kezdte volna – kisebb testvére is az oviba, szóval ezentúl vagy kétfelé viszik a gyerekeket, vagy kiveszik a másikat is.

A visszautasításnak változatos okai vannak, mégis szembe tűnik az, hogy páran közülük talán az átlagnál is kissé nehezebb gyerekek. Egyikük rosszul hall, a másiknak válnak a szülei – lehet, hogy többet kellett volna foglalkozni velük. De könyörgöm! Mi épp ezért vagyunk itt ebben az intézményben, mert szimpatikus, hogy ők mindenkit felvállalnak, mindenkit integrálnak! Így történik meg az, amikor egy eszme a gyakorlatban dogmává válik, és elveszíti az eredeti lényegét.

Csalódott vagyok. És gondolkodóba estem: mi van akkor, ha mégsem ez a mi utunk? Ami eddig biztos volt, az ezentúl kétséges, hiszen ki tudja milyen indokkal akár az én lányom is kerülhet a kiesők közé. És akkor hova tovább? Menjünk egy másik ugyanilyen rendszerű suliba, és esetleg költözzünk emiatt a város másik végébe (egyelőre bérlünk lakást, tehát elvileg megtehetnénk)? Vagy keressek neki egy hagyományos, állami iskolát, és a fenébe az alternatív nevelési elvekkel? És vajon fogom e tudni hitelesen képviselni a gyerek előtt, hogy ez a legjobb választás, amikor magam se vagyok biztos benne?

Nem könnyű kérdés. Előre nem lehet tudni, mi lesz a legjobb hosszú távon a gyereknek. S ha most nem jön össze valami, elképzelhető, hogy később szerencsének tartjuk majd. Általános iskola negyedik osztályában nem vettek fel engem a kerületi gimnázium nyolcosztályos tagozatára. Nyolcadik után az ország egyik legjobb intézményében tanultam tovább, és a mai napig szerencsének tartom, hogy így alakult az életem. Szóval lehet nem kéne görcsölni, hanem ellazulni, és az életre bízni az ilyen dilemmák megoldását. Ezt is teszem. Azért – biztos ami biztos – körbenézek a szóba jöhető intézményekben…