Elakadások vagy lehetőségek

Sokan sokféleképpen élik meg az elakadásaikat. A kérdés csupán az, hogy elgondolkodtunk-e már azon, hogy az elakadások pont azt a célt szolgálhatják, hogy újrakezdjünk, áttekintsük a múltat, vonjuk le a tanulságokat, és talán másképpen menjünk tovább, mint ahogy eddig tettük.

Alexandra úgy véli, hogy az életünk során mindannyian legalább egyszer megtapasztaljuk azt az érzést, hogy nem tudjuk, merre és hogyan tovább. 
„Érezzük, hogy valami nem jó, nem működik, de nem tudjuk, hogyan és min kellene változtatni ahhoz, hogy ez ne így legyen.”
Beleragadunk méltatlan szituációkba, párkapcsolatokba, évekig végzünk olyan munkát, ami valójában nem elégít ki minket, nem szolgálja a fejlődésünket. Mi az oka annak, hogy mégsem merünk változtatni? A válasz: a félelem. Félünk az újtól, az ismeretlentől. Félünk szembenézni a múltunkkal, az elkövetett hibáinkkal, és félünk a fájdalomtól. Mert a változás és a változtatás járhat fájdalommal is.
Évek óta gyűjtögetett sérelmeket, traumákat, hiedelmeket feldolgozni és elengedni nem könnyű. 
Sok esetben egyedül nem is megy. Ilyenkor jelenthet hatalmas segítséget egy szakember (coach), aki jól irányított kérdésekkel és megértő támogatással mellettünk áll a folyamatban, és segít túljutni az elakadásainkon.
Ám ehhez mindenképpen szükséges az elhatározás, hogy nem akarunk már úgy élni, mint eddig. 
Csak akkor léphetünk tovább, ha 100%-ban beleadjuk magunkat a folyamatba, és elhatározzuk, hogy elérjük a kitűzött célt. Lehet, hogy senki nem támogat majd, hiszen ha mi változunk, az a környezetünkre is hatással van. 
Ilyenkor szoktak elhangozni az alábbi mondatok: 

„Nagyon megváltoztál az utóbbi időben, és nem pozitív irányban.”
„Mintha nem is te lennél, mi történt veled?”
„Ki az, aki ennyire befolyásol? Rossz hatással van rád!”

Azonban nem szabad, hogy ez a kedvünket szegje, és megálljunk az úton.
Talán néhányan elmaradnak majd mellőlünk, de aki igazán szeret és elfogad minket, az támogat a törekvéseinkben, és végig fogja majd a kezünket a változás rögös útján.

Róbert is úgy látja, hogy elakadásainak gyökere a félelemben rejlik. 
„Attól félek leginkább, hogy a szeretteimet valami baj éri. Sokszor nem mondom el nekik, amit gondolok, amit érzek, mert attól tartok, hogy megbántódnak. A dolog nem egyszerű, mert miközben magamban vívódom, és ők ebből semmit sem látnak, a gondolataim a halál felé terelődnek. Pedig nem betegek, nem is annyira idősek. És valahogy ehhez kapcsolódik a magasságtól, a víztől való félelmem, és még sok minden más. Tudok ezekről, de nem tudom, hogyan lehetne változtatni rajtuk.”

A szülőkkel kapcsolatos elakadásaink minden más probléma forrása. Ők ugyanis azok, akikre Istenként tekintünk, és tőlük várunk mindent, amit követni, mintázni lehetne. Gondoljunk csak bele egy kisgyermek helyzetébe, ahogyan néz felfelé apjára, anyjára, és azt várja, hogy vegyék ölbe. Vajon ez mindig csak azt jelenti, hogy lusta és nem akar a saját lábán járni, vagy netán azt, hogy szemtől szemben akar látni minket, és a mi szintünkön „beszélgetni” velünk. Az ilyen és ehhez hasonló érzéseket gyűjtjük, lenyomjuk, vagy épp tápláljuk, és ezeket az elakadásainkat visszük tovább az életben, mint programokat, amelyek hibát mutatnak. 

Mi a megoldás, ha megakadtunk?

Mit tehetünk, ha önállóan akarjuk ezeket megoldani?
Nincs általános érvényű recept, ami mindenkinél működik, de kipróbálhatjuk a következőket:
1. Ismerjük fel a problémát, az akadályt. Írjuk le egy nagy lapra vagy táblára.
2. Írjuk le, milyen út vezetett oda, milyen közbenső faktorok voltak azok, amelyek a helyzetet előidézték.
3. Vizsgáljuk meg, hogy a probléma milyen más területekre hat még ki (például munkahelyi kapcsolatok, párkapcsolat).
4. Gondoljuk át, ki lehet a segítségünkre a szituáció helyrehozásában.
5. Kérjünk segítséget, ha szükséges.
6. Konfrontációra készülünk. Készítsünk tervet, mit fogunk mondani, és milyen eredményt várunk.
7. Ne tegyünk senkinek semmilyen szemrehányást, és ne okoljunk senkit a problémáink miatt.
8. Vállaljuk a felelősséget.
9. Legyünk őszinték önmagunkhoz és a többiekhez, akikkel rendezni szeretnénk az elakadásainkat.
10. Mindig csak önmagunkról és az érzéseinkről beszéljünk. (Mikor te ezt teszed, én azt érzem…)
11. Legyünk alázatosak és elismerőek. Egy konfrontációhoz a másik félnek is bátorság kell.
12. Maradjunk a tárgynál.
13. Közvetítsünk szeretetet és megértést.
14. Kérdezzünk nyíltan, de nem nyersen. 
15. Köszönjük meg a lehetőséget.

Ha nem merünk konfrontációt vállalni az elakadásainkban, az azt jelenti, hogy kerüljük a konfliktust, és hogy bizonytalanok vagyunk. Félünk, hogy elveszítjük a másik szeretetét, tiszteletét. Félünk a veszteségtől. De el kell gondolkodni azon, hogy mit is veszítünk el a leginkább, ha nem beszélünk, ha nem oldjuk meg a problémákat. Azt, ami a legfontosabb lehet. A lehetőséget. A lehetőséget, hogy szabadok legyünk, azt a felszabadító érzést, hogy nem nehezedik már mázsás súlyként a lelkünkre a rossz. Csak a jó érzések maradnak.

szerző: S. Tóth Márta