A családon belüli erőszakért a társadalom is felelős
A NANE által nyilvánosságra hozott adatok szerint nemzetközi, illetve magyar statisztikák egybehangzó adataiból következik, hogy minden ötödik nőt rendszeresen tettlegesen bántalmaz a férje vagy élettársa. A családon belüli fizikai erőszak csak ritkán, mintegy 5 százalékban irányul férfiak ellen. Az erőszak családon belüli pszichikai megnyilvánulásairól, a lelki terror gyakoriságáról pedig egyáltalán nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. A Nők a Nőkért Egyesület adataiból az is kiderül, hogy a meggyilkolt nők 60 százalékát férje vagy partnere fosztotta meg az életéttől. A brit CSEW kriminalisztikai kutatócsoportjának 2016-ban Angliában és Wallesben végzett átfogó, 16 – 59 éves korosztályt érintő felméréséből kiderült, hogy családjukon belül 9%-uk szembesült a lelki terrorral, 7 %-uk szenvedett el rendszeresen tettleges bántalmazást, 8 százalékuk pedig szemtanúja volt a családon belüli erőszaknak. A kutatás eredménye arra is rámutatott, hogy négyszer több lány-mint fiúgyermek szenvedett családjában szexuális vagy fizikai bántalmazástól. Az 567 ezer megkérdezett válaszából kitűnt, hogy a gyerekkori bántalmazások mintegy fele magába foglalta a fizikai bántalmazás mellett a szexuális erőszakot is.
A statisztikai adatok minden esetben azonban csak a valóság egy töredékét tükrözik. Az áldozatok az esetek döntő többségében a meghunyászkodást és a hallgatás választják, ahelyett, hogy kiállnának és elmondanák mi is történt velük. A bántalmazott családtagot nem csupán az elkövetőtől való rettegés, hanem a nyilvánosság reakcióitól való félelem is gúzsba köti. Lehet-e őt ezért hibáztatni? Hiszen rögtön az az első kérdés, hogy mit tett az áldozat, amivel ezt „kiérdemelte”. Mit mondott? Hogyan viselkedett? Mit viselt? A kívülállók, akik csak hallomásból értesülnek a történtekről, nem ritkán éppen a családon belüli erőszak szenvedő alanyait hibáztatják annál is inkább, mivel az elkövetők a külvilág előtt tökéletesen játszák a példás férj vagy családapa szerepét.
A támadó és tettestársai
Sok esetben nehéz bármit is tennie a támadásokat elszenvedőknek, így nagy a felelőssége azoknak, akiknek a tudomására jut egy ilyen eset: családtagoknak, a szomszédoknak, munkatársaknak, a tanároknak az iskolában. Mind tettestárssá válhatnak, ha szemet hunynak és nem tesznek semmit. A családon belüli erőszak esetében, ha feljelentés történik nem szükséges, hogy az áldozat elismerje a bántalmazást, ha a rendőség elegendő bizonyítékkal rendelkezik megkezdheti az eljárást. Ehhez viszont szükség van arra, hogy egyáltalán a tudomásukra jusson. Ha a szomszéd csak hallgatja, ahogy a mellette levő lakásban félholtra vernek valakit, azzal nem segít, ha a tanár látja a gyereken, hogy valami nincs rendben kötelessége lenne azt jelenteni. Ez elősegítené azt, hogy a sokszor cselekvésképtelen, megfélemlített áldozatokon segíthessenek.
Könnyebb nem tudomást venni arról, ami másokkal történik, de ebben az esetben a felelősségünkkel is tisztában kell lennünk. Vannak olyan esetek, amikor egy kívülálló nem tud beavatkozni, de ha lehetőségünk van arra, hogy segítsünk, hogy értesítsük az illetékeseket azt maradéktalanul meg kell tennünk. Nem tarhatnak vissza minket azok a félelmek, hogy mit fognak rólunk gondolni, vagy esetleg, nem leszünk a szomszédok kedvencei, ez nem lehet visszatartó erő. Az amit az áldozatnak nap mint nap el kell viselnie, nem lehet kevésbé rossz.
