„A zene a leggyorsabban ható művészeti eszköz”

 

Tavaly júniusban volt a darab ősbemutatója Miskolcon. Most pedig a Budapesti Operettszínházban a Női Rendezők Tavasza című programsorozatba is bekerült.

A darab egy koprodukció volt, az Operettszínház és a Miskolci Operafesztivál között.  Ez egy négyszereplős kamaraopera, melyben a két női szerepet az Operettszínház énekesnői, Lukács Anita és Frankó Tünde, a két férfit pedig Kendi Lajos és László Boldizsár alakítják. Eredetileg is az volt a terv, hogy a miskolci bemutató után majd Pesten játszuk tovább. Közben realizálódott, hogy felújítják a Nagymező utcai Moulin Rouge-t és Kálmán Imre Teátrumként új játszóhellyé válik az Operettben. A két dolog összeért és a vezetőséggel együtt remek helynek gondoltuk ezt az intim teret az előadásnak. A „Női rendezők tavasza” szerintem már a következő lépés volt.  A színház vezetősége  jó emberi érzékkel csinált ebből egy üzenetet.

Hogy találkoztál a darabbal, illetve mi fogott meg benne?

Amikor megismerkedtem Lőrinczy Györggyel (az Operettszínház igazgatója) és Kerényi Miklós Gáborral (a színház művészeti vezetője), akkor még egyetemista voltam. Ott volt egy zenés, operarendezéses gyakorlatunk. Minden végzős hallgatónak meg kellett csinálnia egy egyfelvonásos operát. Akkor eljöttek ezeket megnézni, és úgy érezték, hogy nekem van érzékem a zenés színházhoz, hogy ezt a fajta munkámat érdemes lenne tovább folytatni. Beischer-Matyó Tamás operája az elmondásuk szerint már egy ideje foglalkoztatta a vezetőséget, viszont eddig nem találtak olyan rendezőt, akihez passzolt volna. Nagyon fontos, hogy legyen közöd az anyaghoz, amivel dolgozol. Felhívtak engem, hogy nézzem meg, olvassam el, gondolkozzak rajta. A történet maga nagyon hétköznapi. Egy szerelmi sokszög, ez mindig érdekes, sokunk életéből ismerős. Engem olyan témák fognak meg, amelyek alapvető körülöttünk élő helyzetekről, problémákról szólnak.

Akkor végül is ez adja a darab aktualitását is? Mert ez minden korban, mindenkire vonatkozik?

Azt gondolom, hogy igen. A Hamletben is talál az ember rengeteg olyan témát ami bármely korban aktuális és szép alkotói feladat ezeket megmutatni. Ebben az esetben egy mai Budapest történetet mesélünk el.  A Fotós, a főszereplő olyan karakter, akiért mindenki bolondul, ő az örök csábító, a szerethető gonosz, és olyan személyiség, aki kifordítja az alanyait önmagukból. Azt hiszem, nagyon sok nő életében volt egy ilyen vagy ehhez hasonló alak, akivel a legboldogabb volt, de egyben a legboldogtalanabb is. Mindenki tud egy olyan történethez kapcsolódni, ami ilyen zsigeri emberi ügyekről szól. Meg maga a közeg is, elvégre Budapesten játszódik. Kicsit filmes az egész szerkezete, és ez egy érdekes kombináció az operával.

Miben különbözik egy prózai darabot színpadra állítása, mint egy zenésé? Mert te a Katonában prózai előadásokat rendeztél eddig. Volt-e az operában valami nehézség, más megközelítést igényel-e?

Nagyon más, egyrészt az idők kötöttek. A prózai színházban az ember eldöntheti, hogy egy kérdésre mennyi időn belül érkezzen válasz, és az a válasz mennyi idő alatt hangozzon el. Tehát valaki hadarhat egy helyzetben, vagy dadoghat és lehet bátortalan és még ezerféle. Az operában vagy a zenés műfajban nagyon kötött a rendszer. Ráadásul a művészek az énekléssel folyamatosan egy olyan plusz munkát és koncentrációt végeznek, ami a prózai színházban nincs jelen. Ott pusztán a színészi idegrendszeri munkára figyel a művész. Ebből adódik, hogy én se nyúlhatok annyira hozzá egy operához, mint egy prózai darabhoz. A zene amúgy is a leggyorsabban ható művészeti eszköz. Legyen akármilyen jó vagy rossz, akkor is azonnal érzelmet kelt az emberben. Nem ismerek más ilyen eszközt. Azt a fajta elementáris, mellbevágó élményt. Pontosan ezért máshogy is gondolkozik az ember, ha zenés feladattal szembesül.

A 2016/17-es évad a Kalandok éve címet kapta az Operettszínházban. Mit gondolsz, hogy illeszkedik ebbe a koncepcióba a Kreatív kapcsolatok?

Pont ezzel a központi karakterrel, a Fotóssal. Aki házas, de van egy szeretője, és végül belekeveredik a saját hazugságai örvényébe. Nyilván ez is ismerős mindenkinek. Ahogy sűrűsödnek a hazugságai, úgy bonyolódik az élete. Számon kell tartania a párhuzamos életeit, hogy kinek mit hazudik. Ilyen szempontból teljesen operára jellemző vége van, minden a négy szereplő akkor találkozik egymással. A Fotós útja enyhén szólva kalandos.

Különbözik-e a mostani előadás a Miskolcitól? Lesznek benne változtatások? Mennyire intenzív próbafolyamat előzi meg a bemutatót?

Mindenképp fog változni. Ez jó alkalom nekem is arra, hogy bizonyos dolgokat fejlesszek benne. Illetve más lesz a tér, a Miskolci Színházban nagy színpadon játszottunk. A Kálmán Imre Teátrum intimebb tér. Át kell alakítanunk sok mindent a mozgásokban, de már most azt érzem, hogy sokkal sűrűbbé teszi a kisebb tér az előadást.

Sokan azt állítják, hogy egyre kevesebb ember érdeklődik a színház iránt, és ez különösen igaz a fiatalokra. Neked mi a véleményed erről?

Ismerem ezt a problémát, most a színházak is ezzel küzdenek. De jól válaszolnak rá. Én az Operettben is azt látom, akár ha a kolléganőket nézem, vagy Szabó Mátét, aki szintén ott dolgozik, vagy saját magamat, hogy van egyfajta nyitás. Az, hogy mernek rendezői szempontból frissíteni, azzal az eredménnyel jár, hogy olyan előadások jönnek létre, amit a fiatalok is szívesebben néznek.. Egyszerűen akkor tud egy fiatalabb generáció kötődni a színházhoz, ha a színpadi látvány az ő ritmusában zajlik, az ő humorát tükrözi, és a körülötte lévő világról szól.

Mit gondolsz, mennyire lehet operával becsalogatni a fiatalokat a színházba?

A becsalogatás a színház marketing osztályának a feladata. Biztos vagyok benne, hogy ez nem könnyű. Az Operettszínház akár azzal, amit a Női rendezők tavasza keretén belül csinál, kicsit kiszellőzteti az egész műfajt. Mai dologként kommunikál erről az egészről. Ezzel eléri azt, hogy bejöjjön a néző. Az én dolgom az, hogy később is bejöjjenek. Ez az előadás szerintem a vizualitásával, magával a témával és a humorával meghatározó élmény lehet. Én Miskolcon azt tapasztaltam, hogy a közönség félve ült be. Azt gondolja, hogy zeneileg nem elég művelt ehhez. De ez egy dallamosan megírt darab. Ahogy a nézők elkezdték megérteni, hogy miről szól, és érzékelték, hogy meg tudják hallgatni ezt a zenét, és tudtak nevetni is rajta, azt éreztem, hogy folyamatosan ellazulnak. Ezen az előadáson én azt éreztem, hogy a közönség gyorsan megérti, őket itt nem fogják bántani.

Sokan azt mondják, hogy minden színháznak megvan a saját tábora, aki csak oda jár. Az Operettben is csak a törzsközönségre számítotok?

Szerintem az Operett elkezdett nyitni, és azt érzem, hogy kezdenek elmosódni ezek a határok. Az Operett saját közönségének nagyon fontos darabokat készíteni. Én bízom benne, hogy az ottani törzsközönségnek is képes vagyok előadást készíteni. De szerintem ők is és én is abban bízunk, hogy azok is eljönnek megnézni a darabot, akik eddig soha nem jártak ott.