Az ébresztőórák „keserves” élete

Nincs bosszantóbb dolog, mint az ébresztőóra reggeli csörgése. Azt ordítja a fülünkbe, hogy ideje felkelni, elkezdeni a napot, és búcsút kell mondanunk a puha ágyunknak. Pedig úgy aludtunk volna még…

Egyik reggelem azzal indult, hogy megsajnáltam az ébresztőórámat. Merthogy előtte percekig szidtam, de kegyetlenül. Rádöbbentem, hogy nem csak aznap reggel szórtam rá átkokat. Minden reggel kapott a fejére. Általában az édesanyját emlegettem. Előfordult, hogy nem őt bántottam meg, hanem úgy általában az életről mondtam valami csúnyát. Jelzőkkel illettem: egyszer prostituáltként fogtam föl, másszor már bomlóban lévő, tehát „rohadt” képződményként. Elgondolkodtam, miért is teszem. Miért az ébresztőórát szidom, illetve neki szidom az életet, amikor ő csak a munkáját végzi. Este felhúzom, és ő tisztességes alkalmazott módjára teljesíti kötelességét. És én – jelen esetben a „főnök” – egyszerűen lehordom őt azért, mert dolgozik.

Miért mindig azok járnak pórul, akik dolgoznak? Méghozzá tisztességgel, becsülettel. Azokat rángatják és facsarják ki a főnökök, míg a lógosok bármit megtehetnek. Például a díszpárnák egész álló nap fetrenghetnek az ágyamon, mégsem szól rájuk senki. Még én sem. Sőt, egyenesen örülök neki, ha látom őket ott heverészni. Bezzeg az ébresztőóra, aki nemcsak csörög, hanem egyfolytában ketyeg is – tehát a nap huszonnégy órájában húzza az igát –, zavar. Nagyon zavar. Különösen, amikor korán reggel elvégzi a rábízott legnagyobb feladatot, nevezetesen az én ébresztésemet. Ilyenkor minden erejét meg kell feszítenie, hogy kiadja azt a bizonyos berregő hangot –mondhatnám csörgésnek is –, amely aztán az én legédesebb álmaimat olyannyira megzavarja, hogy riadót fúj a szervezetem, ébrenlétbe kapcsol az agyam, megugrik az amúgy 40 és 50 között pislákoló pulzusom. És ilyenkor, teljes pánikban fölugrom, s szinte ráüvöltök az ébresztőórára. Ő ettől föltehetően megijed, nem érti a helyzetet, és csöndben marad. Kicsit kihagy a ketyegésben – ahogyan a szív szokta nagyobb sokk hatására –, aztán bizonytalanul újrakezdi, kicsit lassabban, halkabban.

Meglátásom szerint nem érti, mi a gondom vele. Talán magában keresi a hibát. „Hol rontottam el?” – kérdezheti bizonytalanul, egy-egy ilyen akciót követően. „Talán valamit félreértettem? De hát 6 óra, az 6 óra. Nem 6 óra tíz perc, nem 7 óra, nem is 7 óra tizenöt perc. Tehát pontos vagyok, azzal nem lehet probléma. Vagy nem vagyok elég hangos? De hiszen minden erőmet beleadom, az összes hangszálamat fortissimóra kapcsolom, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam…”

Teljesen kétségbeestem, amikor ráeszméltem, voltaképpen bántalmazom az ébresztőórámat. Ráadásul ok nélkül. Pontosabban okkal, de ez az ok az én magánügyem, s nem terhelhetem vele kis „beosztottamat”. Így aztán teljesen érthető, hogy ő semmit sem fog föl a viselkedésemből. Lázálmaimban elképzeltem, ébresztőórám még terápiára is elmegy, hogy megértse: mit és hogyan csinál rosszul.

„Meséljen, miért jött ide…” – mondhatná neki közönyös arccal az ébresztőórák lelkének gyógyásza. „Nem tudom, mit és hol rontottam el” – panaszolná ő. „Mindig tisztességesen elvégzem a munkám, ám folyton szidalmakat kapok válaszként. Én ezt már nem bírom. Mit tegyek?” „Próbálják megbeszélni” – javasolná a terapeuta. „Az nem megy… Már próbáltam” – mondaná csüggedten az ébresztőóra. Végül addig folyna a beszélgetés, míg ki nem derülne: az ébresztőórának megfelelési kényszere van, s ezen kellene valahogy változtatni. Nyugodtan késsen öt percet. Egy-egy reggel felejtsen el csörögni. Vegyen példát a párnákról, ő is feküdjön naphosszat, s várja a fizetésemelést.

Még jobban kétségbeestem, amikor ezek a képsorok végigfutottak előttem… Ezt azért mégsem lehet! Mi lesz, ha egyszer olyankor „felejt el” ébreszteni, amikor egy, az életemet meghatározó tárgyalásra kell sietni? Vagy, ne adj Isten, valamilyen fontos családi eseményről maradok le, pusztán az ébresztőóra sztrájkja miatt? Nem, ezt nem lehet. Jobban meg kellene becsülnöm a munkáját, a párnákat pedig ki kellene vágnom az ágyból.

És aztán eljött a másnap, a harmadnap, és én – megfeledkezvén önmagamnak tett ígéretemről –, továbbra is rendre szidalmakkal illettem őt, amikor meghallottam a hangját. Nem sértődött meg. Tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. Rájöttem, hogy az ébresztőórák rendkívül alázatosak: csak dolgoznak-dolgoznak, és semmit sem várnak cserébe. Néha egy kis felhúzást, de tudják, ezt is csak azért kapják, hogy másnap újra csöröghessenek. És ők csörögnek is, rendületlenül.

Szerző: Arany Zsuzsanna