Börtönbe zárt irodalom
A börtön büntetés-végrehajtási intézmény, illetve szabadságvesztésre ítélt személyek fogvatartására létesített épület. A büntetőfogság a 19. század elejétől fogva egyaránt tartalmazta a szabadságvesztést és az egyének „technikai átalakítását.”
A börtön motívuma számos irodalmi alkotásban megtalálható. Ezen élmények egy része valós tapasztalaton alapult: akadtak írók, akik maguk is megjárták az intézményt. Dosztojevszkijt például a cári hatalom ellenében politizáló Petrasevszkij-kör látogatása miatt, 1849 tavaszán letartóztatták, s előbb halálra, majd kényszermunkára ítélték. Az 1864-es, Feljegyzések a holtak házából című kötetben foglalta össze legmarkánsabban börtönélményeit, ám más könyveiben is nyomára bukkanhatunk a börtönélménynek.
Jean Genet szintén börtönviselt szerző volt, aki később támogatta a Michel Foucault és Daniel Defert által életre hívott börtönreform-mozgalmat is. Örökbefogadott fiúként nevelkedett, s már gyerekkorában gyakran érték lopáson és szökésen. Élete folyamán többször került fogságba, kisebb-nagyobb bűncselekményekért. Itt kezdett el írni is, amire fölfigyeltek kortársai. Az életfogytiglani fegyháztól többek közt Cocteau, Sartre és Picasso barátsága mentette meg. Egyik legfontosabb műve, az Egy tolvaj naplója az elítéltek lélekrajzát adja.
A velencei születésű Giacomo Casanova szintén megélte a börtönélményt. Botrányos életvitelével elég korán kivívta a hatalom ellenszenvét, s hamiskártyázás, vallástalanság és fekete mágia vádjával az Ólomkamrákba zárták. Szökését követően megjelentette önéletrajzi munkáját, Szökés az Ólombörtönből címmel.
Híres börtönlakó volt még de Sade márki, akinek levelei, naplótöredékei maradtak fönt életének négy fal között töltött epizódjaiból, valamint nem egy szépirodalmi munkát is írt ekkoriban. A márkiról köztudott, hogy minden rezsim alatt fogságban volt, s nem egy ízben halálra ítélték. Összesen 32 évet ült börtönben, végül Charentonban hunyt el. A Szodoma százhúsz napja kéziratát például a Bastille-ban rejtette el, és abban a tudatban halt meg, hogy munkája megsemmisült. Csak a 20. század elején került elő, egy németországi árverésen. Hiába mentették meg családtagjai és jóakarói Sade-ot időről-időre, ő újra és újra kivívta a hatalom ellenszenvét, és mindig fogságba került. Nem véletlen, hogy regényeiben gyakran elemzi a bűn és a gonoszett fogalmát.
George Bataille Az irodalom és a Rossz című kötetében külön foglalkozik a börtönviselt írók pszichológiájával, valamint a Gonosz fogalmáról vallott fölfogásukkal. Sade-dal kapcsolatban például megállapítja, hogy a márki a Gonoszt pusztán önmagáért akarta követni. Az emberi lázadás határait tudatosan kereste, vállalva a büntetést is.
De Genet szintén a „Gonosz szeretetét” vallotta. Róla is gondolkodott Bataille, s a következőket állapította meg: „a pillanatot választja, hogy szabadon adhassa át magát a rossznak; elhatározza, hogy minden körülmények között a legrosszabbat fogja tenni, s mivel rájön, hogy a legnagyobb gaztett nem az, ha rosszat teszünk, hanem ha kifejezésre juttatjuk a rosszat, a börtönben a rosszat dicsőítő, törvénybe ütköző műveket ír.” A tolvaj naplójában pedig maga Genet vallja: „Mennél bennebb kerül valaki az elvetemültségben, a büszkeség (már ha én vagyok ez a koldus) annál erőteljesebbé válik. […] Tolvajlás közben a testem fénybe emelkedik. Minden gesztusom szikrázni kezd. A világnak meg kell bámulnia a sikereimet, ha azt akarja, hogy lebukjam.”
Michel Foucault francia filozófus, a börtön intézményéről szóló könyvében ugyancsak megkülönbözteti a „gondolkodó” gonosztevőket az átlagtól, az ő bűnüket tartván a legsúlyosabbnak: „minél inkább képes az elítélt a gondolkodásra, annál inkább bűnös tette elkövetésében”.
A börtön azonban „átnevelő” szereppel is bír. Nem annyira az egyén oktatására gondolok, mint arra a belső, önismereti folyamatra, amely a zárka magányában bontakozhat ki. A bűntett-tel való szembenézés tükörbe nézés is egyúttal: az ember önmaga poklát ismeri meg. A börtön ebből a szempontból segítő, az egyént a Jó oldalára állító intézmény is lehet. Michel Foucault többek között a következőkre jutott ezzel kapcsolatban: „a magány az alávetettség feltétele […] a falak büntetik a bűnt; a cellában a fogoly szembekerül önmagával. […] a munka itt inkább vigasz, mint kötelezettség […] A falak rettenetesek, az ember pedig jó.”
Dosztojevszkij azonban ennek épp az ellentétét hangsúlyozza: „Szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy az annyira magasztalt magánzárkarendszer is csak hamis, megtévesztő célt ér el. A zárka kiszívja a fogoly életnedvét, megnyomorítja lelkét, legyengíti, megfélemlíti, és végül a lelkileg elsorvadt, féleszű múmiát mint a megjavulás és megbánás mintaképét állítja elénk”.
Érdemes azt is kiemelnünk, hogy lényegében a bűnelkövető lesz az igazán szabad ember: tettének elkövetése időpontjában – ellenszegülve égi és földi törvényeknek – a rosszat választotta. A börtön-lét (átvitt értelemben is értve) azonban (szerencsés esetben) megtaníthatja számára az elfogadást, legyen az önmaga, mások vagy a sorsszerűség elfogadása. „A börtönbem éreztem rá először a vigaszra. Az első megbékélésre, az első homályos barátságra is ott éreztem rá, azaz a mocsokban. Magányom súlya arra késztetett, hogy magamból faragjak társat magamnak. […] Azt hittem, így beszédbe elegyedhetem az Istennel: ami tulajonképpen meg is történt, hisz Isten nem volt más, mint az énekembe foglalt remény és lángolás” – vallja Jean Genet.
Szerző: Arany Zszuzsanna
