Emlékezzünk Kőrösi Zoltánra
53 évesen hunyt el Kőrösi Zoltán, író, főszerkesztő, tanár. Legutolsó művéről, a 2014-ben megjelent Szívlekvárról olvashattok egy recenziót.
Matrjoskába zárt végtelen
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Kőrösi új regényében századokon és országhatárokon átívelő családtörténetet mesél el határtalannak tűnő elbeszélői látószöggel. Természetesen hasonló narratív eljárással már korábbi szövegeiben is élt, mégis a Szívlekvár messze kiemelkedik a szerző többi regénye közül annyiban, hogy itt négyszáz oldalon olyan − több kötetnyi életanyagot összesűrítő − epikai bőséggel találkozunk, ami az olvasót a ráérősebb elbeszélésmódok (pl. a Háború és béke) megoldásaira emlékeztetik. A szöveg ún. nagytörténelmi időtávlatok mélyébe tekintő elbeszélői ugyanis a megélt időknek olyasféle mikrotörténeti koncenrátumát tárják az olvasó elé, ami történelmi regényekben is igen ritka. S e kivételes pozíciót még tovább erősíti, hogy e családtörténetben minden a meséről, a mesélés tétjéről szól. Valóban nehéz ezért nem az életmű összegzéseként értelmezni e kötetet.
Mindenekelőtt a regény beszédszituációja elgondolkodtató. Ágyhoz kötött „betegnek” mesél harmadik Magyar Sándor, egy olyan betegnek, akiről kiderül, hogy épp a történetek következtében került ágyba (13). Nagypapa meséivel tehát egyrészt a kistermetű fiúcskát nyújtja, másrészt a gyógyulási időt hidalja át. Ám ugyanakkor épp a meséléssel alapozta meg, hogy mesélhessen, sőt mesélnie kelljen. Önmagát igazoló helyzetben van. Minden a mese miatt és a meséért van, kölcsönösen támogatja egymást ok és okozat. Így maga a narració önigazoló, miközben az igazság-variációk egymás mellett sorjáznak.
A regény két szálon fut. Nagy részét nagypapa meséi teszik ki, ezt árnyalják Ludának és családjának (harmadik személyű, külső elbeszélő szemszögéből elmesélt) történetei. A két szál harmadik Magyar Sándor és Luda tánctermi találkozásakor (84) ér össze, s a regény zárójelenetében a közös tyúkhúsleves-főzésben csúcsosodik ki. Luda élettörténete (szerzői nyilatkozatokból tudjuk, hogy riportanyagra épül) lineárisan halad, a magyarországi események orosz nézőpontú bemutatására alkalmas, de önmagában is kötetnyi életanyagot sűrít magába. Nagypapa egymást kizáró meséi pedig szinte mindent megidéznek, ami egy család történetében bekövetkezhetett. A borítószöveg fel is sorolja az egymás mellett élő − narratológiailag egyenértékű, párhuzamos − életút-variációkat (láger, vonatbaleset, stb.). Ezekkel találkozva az olvasó mégsem keresi az ellentmondásokat. Elfogadja őket a mese részeiként. Allegóriának tekinti őket, ahogy a főhősök neve is beszélő név, s tipizálásként értelmezhető (s itt is megcsillan Kőrösi iróniája: a Magyar a Mannheimer magyarosítása 17). A szöveg így egyetlen család életútján keresztül idézi meg a többség tapasztalatát. S e szerzői − történelemfelfogásról is árulkodó − döntés következtében minden egymást cáfoló-árnyaló történetben a történelmi igazság pluralitása valósul meg. Ez pedig tagadhatatlanul írói teljesítmény, s − nem mellesleg − az olvasó számára valódi intellektuális élmény.
A borítón szereplő matrjoska-baba e pluralitásnak és ugyanakkor az önmagát igazoló történetmondásnak is beszédes képi emblémája. Ahogy nagyanyában az anya, anyában a gyerek lehetősége bújik meg, úgy rejlik egyik életútban (és mesében) a leszármazottak életútjának (meséjének) lehetősége (párhuzamos ezzel az öröklődő Magyar Sándor-név is). Látjuk a hősöket gyerekként, felnőttként, szülőként, nagyszülőként és dédszülőként, majd látjuk halálukat, de látjuk utódaik temetését is. A fontosabb szereplők mellékfigurákká válnak, nincs rögzített nézőpont, mert minden múlandó. E hosszú távú elbeszélői panoráma adja az epikai bőség érzetét. S mindez reflektáltan a mondatok szintjén is megjelenik: „az idő lényege éppen a változás (…) eldönthetetlen, hogy a múlt felől törekszel a jelenen át a jövő felé, avagy a jövőből csurogsz reménytelenül a jelenen át a múltba” (9). „A szavak újabb és újabb szavakat húznak elő” (412); „akkor ez az egész, az út a vízért, az éjszakázás, a szerelem, a házasság, a gyerekek, a leélt élet, mindez csupán néhány pillanat volna, vagy még annyi sem, egy csésze víz” (430). Minden pillanat örök élmény, s egy teljes élet is csak múló pillanat. Rész és egész egymást feltételezi, de egymással felcserélhető, mert az egyik tartalmazza a másikat is. Ismétlődnek nevek, sorsok, az idő pedig legalább kétirányú. Ám nem didaktikusan, hanem az elbeszélés módján keresztül testesül meg e szemlélet, mely nem nevezhető sem tragikusnak, sem komikusnak, csak (a frey-i értelemben) groteszk.
Az elvileg végtelenített narrációt − a totalitás és a lekerekítettség benyomása érdekében − Kőrösi természetes könnyedséggel ellenpontozza: a kezdő- és végpozíciót groteszk elemekkel jelöli ki, a világot felmérő ballonkabátos angyalokkal (15, 318, 421), a szar-motívummal, amibe belesik az egyik ős (41), s Luda mondatával az emberről „úgy szopogatja a reményt, mint egy darab savanyú cukrot, pedig csak szart eszik” (429). Kőrösi jó érzékkel − angyal és szar, pátosz és alantas tudatos stíluskeverésével − kerüli el a kétfelől fenyegető veszélyt: az érzelgősséget és az unalmas tárgyszerűséget. A Szívlekvár-cím s a zárójelenet is e hangnemkeveréssel játszik: a szív konkrétumként, csirkeszív-lekvárként kerül a helyére. A tyúknak, aki nagypapa meséivel együtt érkezett, növekedett és garázdálkodott, halnia kell. Az ő szívével állítják meg Sándorka szívének növekedését. A regény zárómondatában így helyére kerül a szív, s ebbe a pillanatba „záródik bele” a regény összes meséje, ahogy a Mesteréhez visszatérő tanítvány csészéjébe is a teljes élet. A matrjoska-babák eltűnnek egymásban, persze bármikor kibonthatók, hisz a Szívlekvár világa egyszerre zárt és végtelen, ahogy a sorsok is egyszerre egyéniek és közösségiek. S így e magával ragadó könyv olvasásakor megtörténik a jól ismert, mégis ritka „csoda”: a tapasztalt szerző, a ballonkabátos angyalok és a szerencsés olvasó egy ideig ugyanúgy láthatják − persze pluralitásában − kiegyensúlyozva a világot.
Szerző: Győri Orsolya
