Mágnás Elza az irodalomban – 2. rész

Sorozatunk első részében már szóltunk róla, hogy Mágnás Elza, Schmidt Miksa osztrák bútorgyáros szeretője a századfordulón kegyetlen gyilkosság áldozata lett. Alakja több íróembert is megihletett, köztük például Krúdy Gyulát, akinek néhány művét a korábbiakban már idéztük. Ezúttal Kosztolányi Dezsővel foglalkozunk, akit szintén nem hagyott hidegen a történet. Igazolja ezt többek között az is, hogy elment a temetésre, majd cikket írt róla.

A szöveg A Hét című lapban látott napvilágot, 1914 januárjában, A tót maîtresse címmel. Kosztolányi gondolatmenetében a kitartott nő gazdagságát szembeállítja a tisztességesen dolgozó férfi szegénységével. A férfi–nő ellentétet megfelelteti az élősködő–munkás lét ellentétének. E ponton jegyezzük meg, hogy Bédy-Schwimmer Róza A Nő című korabeli feminista lapban ugyancsak szóvá tette mindezt, ám ő a dolgozó férfiak helyett a nők helyzetéről beszélt: „Meleg, puha pompa, igazi Dürer-képek, vagy káprázatos diadémek, házbérgondtól mentes élet kinek nem kellene? De ki szerzi meg közülünk, nők közül? A Suttner Berták, a Lagerlöf Zelmák? A női munkások e legelismertebbjei? Dehogy szereztek ők emberiséget boldogító és gyönyörködtető munkájukkal annyit, mint Turcsányi Elza egy ember boldogításával és gyönyörködtetésével. Nincs az a szellemi tőke, munkaenergia, amely versenyezhetne a nő egyetlen olyan tőkéjével, amely korlátlan kamatoztatást kecsegtet. A nő nemisége egyetlen igazi tőkéje abban a társadalomban, amelyben a mindkét nem túlszexualitását tápláló kettős morál: a hivatalos erkölcs.”

Cikkében Kosztolányi Dezső is a nők legfőbb „kincsének” a testüket tartja, amiből – mint Elza esete mutatta – pazarul meg lehet élni anélkül, hogy az ember lánya akár egy gyufaszálat is keresztbe tenne. Ám a társadalom tehetősebb rétegeit is ugyanúgy bírálja, mint a kitartott nőket, s leleplezi csillogó világukat: „Az történt, hogy vége szakadt a karriernek, és egy briliánsos nő festett haját lemosta a hólé, az arcát pedig, amelyet még előző este langyos párákban áztatott, körülcirógatta a téli folyóvíz. […] Valaha tót akcentussal a pesti csibésznyelvet selypítette pezsgőspoharak fölött, de hűtlenül elhagyta, és megtanulta a gazdag emberek bohémetikettjét, tudott autón ülni, halat és gombát enni, csikorgó hidegben fagylaltot kanalazni, pazarolni az aranyokkal és fukarkodni a fillérekkel, szeretni és megvetni, elfogadni és visszautasítani, stílszerűen élni és meghalni.”

Pár hónappal később (májusban) Kosztolányi a szabadkőműves Világ című napilap hasábjain a gyilkosok ítélethirdetéséről is tudósított. Leírja, hogy Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv életfogytig tartó fegyházbüntetést kapott, de ezenkívül érzékletesen bemutatja azt is, mit élhetett át a két ember a tárgyalóteremben. Zárlatában pedig arról kezd elmélkedni, miként fogadta a férfi és miként a nő a szabadság elvesztését: „Nick Guszti keményen tartotta a nyakát. […] Egy szó se buggyant ki férfias szájából. A lekötő indulat után a feloldó indulat játszott vele, és mélyeket sóhajtott, boldogan és nyugodtan. Elvesztette az egyik életét, de visszakapta legalább a másik életét, amely majd egy új társadalomban, a rabtársadalomban őrlődik le, csöndesen, láthatatlanul.”

(Folytatjuk!)

Szerző: Arany Zsuzsanna

Kép forrása: 1.