Milyen anya vagyok én?
Korántsem tartom magam tökéletesnek, sőt épphogy állandóan kételkedem: elég jól csinálom-e ezt az anyaság-dolgot…
A hétvégén pszichodrámán jártam. Ez nagyjából hasonlít a családállításra: egy ember konkrét problémáját állítjuk színpadra, és a „főszereplő” egyrészt újra tudja játszani, megoldást tud keresni a konfliktusaira, másrészt kívülről is ráláthat saját magára. A többiek meg elvileg nem véletlen kerülnek egyes szerepekbe, mert azokból is tudnak tanulni, hazavinni valamit.
Hát én álmomban nem gondoltam volna, hogy mit hozok most haza…
A főszereplőnknek kellemes élete van: jó férje, egészséges, szép gyerekei, olyan munkája, amit szeret, anyagi biztonsága, tervei. És ő mégis ott ül, elvonulva a saját kis világába, küzd a saját múltjával, problémáival, és nem, vagy nem elégszer engedi magához a szeretteit. Akik várnak rá, vágynak rá.
Ez jött velem, ez az érzés, ez a gondolat: vajon nálam mi a helyzet? Én képes vagyok vajon jelen lenni a saját gyerekeim életében? Vagy elfoglal a sok tennivaló, kötelesség, és az önmagammal szembeni elvárások?
Alapvetően nem tartom magam rossz anyának: a gyerekeimre úgy tekintek, mint rám bízott kis életekre, igyekszem rájuk hangolódni és reagálni az igényeikre. Persze úgy, hogy közben vannak határok: ezek amolyan korlátok, mindenki megkapja az életkorához mért szabadságot. Játszunk, főzünk, sütünk, takarítunk, mesélünk, verselünk, éneklünk. És mégis… most belém hasított az érzés: az együtt töltött időnk minőségi is, másképp fogalmazva: eleget kapnak ők belőlem?
Az biztos, hogy miután a lányom megszületett, élt egy kép a fejemben, hogy milyen anyának kellene lennem. Amolyan szuper-anya volt a cél, aki minden nap háromfogásos bioebédet tálal a kis családjának a tiszta és rendes lakásában, ahol persze nincs járóka, mert a gyereket nem zárjuk „ketrecbe”. (amúgy a gyerekkel kapcsolatban alternatív nevelési elveket vallok, ami majd később megér még egy misét, most inkább nem kanyarodnék bele ebbe az útvesztőbe). A gyerekkel persze nagyon fontos minél több programra eljárni, ehhez épp elég egy mezei művház kínálata is, de bőven lehet még turbózni mindenféle jóval, mi speciel már egy évesen komolyzenei koncertekre jártunk… A végén ott tartottam, hogy csak rohantam magam után, de mindenképpen csak a terveim felét sikerült teljesítenem. Vagy volt kaja, de az is olyan áron, hogy közben valakit áthívtam, hogy vigyázzon a gyerekre, vagy volt program minden egyes napra, és anyám főzött ránk ebédet. Ez ciklikusan váltakozott, és ahogy visszagondolok, minden volt, csak nyugalom nem, illetve kettesben töltött nyugodt idő nem…
Vajon hányan éljük így az életünket, hogy azt hisszük, mindent megteszünk, és közben csak erőlködünk, és a saját magunk által elképzelt kritériumoknak próbálunk megfelelni?
Hányszor van olyan, hogy amikor leülünk a gyerek mellé játszani, és automatikusan rakosgatjuk egyik kockát a másikra, vagy válaszolgatunk a plüssállat nevében, mert máshol jár az agyunk, a tennivalókra, a vacsorára, a férjünkre, a munkahelyünkre gondolunk? Sajnos hiú ábránd, hogy a gyerek ezt nem veszi észre, és nem érzi, hogy lélekben mindenhol máshol vagyunk, csak épp vele nem…
S hogy mi a megoldás? A pszichológusok szerint nem kell arra törekedni, hogy tökéletes anyák legyünk, a gyerekeknek az a tökéletes, ha elég jó anyák vagyunk. Aki ráhangolódik a gyerekére, és annyit nyújt neki (magából is), amennyire érzése szerint a gyerekének szüksége van. A végletek nem tesznek jót: az se, ha valaki kizárólag a gyerekéért él, és az se, ha minden más (akár a gyerekkel kapcsolatos) önmagával szembeni elvárás fontosabb, mint maga a gyerek.
Én most elhatároztam, hogy figyelni fogom magam: képes vagyok-e teljes szívvel-lélekkel jelen lenni, tudok-e burkot vonni magam és a gyerekeim köré, és csak az övék lenni legalább a kis időre. Ha úgy érzem nem megy, tudatosan tenni fogok érte.
