Mindent megváltoztató találkozás
Az élet szép. Akkor is, ha nem tökéletes. Sőt, akkor szép, izgalmas, szerethető igazán. Erre egy Down-szindrómás kislány anyukája tanított meg.
Down-szindrómás gyerekekkel foglalkozó korai fejlesztőben jártam a héten. Nem először találkozom ezzel a betegséggel, egyáltalán nem mondhatom, hogy idegenkedem tőle… sőt. A várandósságom alatt úgy éreztem, hogy akkor is megtartanám a babát, ha kiderülne, hogy a kromoszóma-rendellenessége van. Persze azért elvégeztettem az összes vizsgálatot, és nagyon örültem, amikor végül egészséges gyerekeim születtek.
Amikor a kórházban voltunk a fiammal, az egyik szobatársam babájáról kiderült, hogy Down-szindrómás. Ő egy menedzser típusú nő volt, az, akinek a dolgai, a lakása, a kapcsolatai, az élete tökéletes rendben van. Kértem tőle egy hajgumit, mert én persze elfelejtettem vinni a kórházba, és ő a nagy neszesszerből kivett egy kicsit, majd abból egy még kisebbet, és odaadta nekem a makulátlan hajgumit.
Már az megviselte, hogy a szülés fájdalommal jár, hogy ha császár lesz belőle, az később is kellemetlen, és akkor erre jött még hideg zuhanyként a hír, hogy lehet, hogy valami van a babával.
Emlékszem megkért, hadd hasonlítsa össze az én gyerekem az övével, hogy az amúgy nagyon szép kislányának tényleg mandulavágású szeme van e. Többször is elmondta, hogy pedig ők minden vizsgálatot elvégeztek, és ha tudták volna… itt elakadt a szava… Ha valakinek, akkor neki tényleg nagyon nehéz lehetett megbirkózni ezzel a betegséggel, és a vele járó életmódváltozással. Hamarabb mentünk haza, mint ők, és később is sokat gondoltam rájuk. Most, hogy megtudtam, hogy egy másfél év körüli downos baba foglalkozását nézhetem végig, arra gondoltam, hátha ők azok. Nem ők voltak, bár amikor rákérdeztem, kiderült, hogy ismerik egymást, és az első nagy sokk után mostanra már egészen jól vannak.
Ez alkalommal egy másik történetbe pillanthattam bele. Panni és a kislánya, Dorka az elmúlt hónapjaim legmeghatározóbb találkozása volt. Most értettem meg, hogy mit jelent az, amikor száz százalékig elfogadjuk a másikat, és gyönyörűnek látjuk úgy ahogy van, a kacska lábaival és a lefelé biggyesztett szájával együtt. Az anyuka ezt sugározta, és a kislánya tényleg csodaszép volt.
Bár nyilván látszott rajta, hogy beteg, hát hogyne látszott volna, de ez nem számított senkinek sem. Nem csak a tökéletes gyerekeket lehet szeretni.
Ahogy elnéztem ott őket, arra gondoltam, hogy nem sok különbség van Dorka, és az én (amúgy teljesen a nagykönyv szerint fejlődő) fiam között. Pedig a Down-babák lassabban haladnak, gyengébbek az értelmi képességeik, lazábbak az izmaik. Persze Dorka is kevesebbet tud, mint egy átlag másfél éves, de csak éppen hogy kevesebbet. Nincs az a szívfacsaró érzése az embernek, amikor ránéz, hanem úgy érzi, hogy bár kicsit más, de alapvetően minden rendben van. A kislány egy „kerek”, kiegyensúlyozott gyerek. Ez pedig az anyukájának, illetve a családjának köszönhető.
Panni elmesélte, milyen volt, amikor megtudták, hogy Dorka downos. Hogy amikor először a mellére tették a kórházban, és meglátta azokat a hatalmas kék szemeit, érezte, hogy valami nincs rendben, ez a gyerek beteg. De az orvosok nem mondtak semmit. Kétségek közt volt egész éjszaka, mire végre megérkezett a főorvos, és megkérte, hívja be az édesapát. Apuka dolgozott, de rögvest elindult.
Panni a folyosón mondta el neki zokogva, hogy a kislányuknak Down-szindrómája van. A férje erre nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Azért azt elmondhattad volna a telefonban, hogy nincs nagy baj, mert akkor nem hajtok át az összes piros lámpán.”
Még most is elérzékenyülök, ahogy erre a beszélgetésre gondolok, pedig nem is ismerem az apukát, és az anyával is csak egyszer találkoztam. Nagy ajándékot kaptam tőlük: visszaadtak egy keveset abból az idealizmusból, amit az elmúlt években kezdtem elveszíteni. Egy kicsit több bennem a hit, hogy még vannak olyan emberek, akiknek nem csak önmaguk és a saját kényelmük, jólétük számít, hanem képesek távolabbra, magasabbra is látni. Dorka szülei ilyenek. Hatalmas szerencséje van velük.
Herczku Nóra
