Szembenézni a halállal

Sok félelmetes dolog kísérthet egy anyukát, de a legszörnyűbb közülük talán az, hogy egy betegség miatt el kell búcsúznia az élettől, és nem tudja felnevelni a gyerekeit.

Egy szép könnyed tavaszi estén arra vetemedtem, hogy többedmagammal megnézzek egy riportfilmet, amit az m1 készített egy rákban haldokló asszonyról még a kétezres évek elején. Erikát alig egy év alatt vitte el a szörnyű kór, árván hagyva egy hatéves kisfiút és egy tízéves kislányt. A tévések az utolsó napjaiban látogatták meg őt az onkológián.

Az egyik szívfacsaró pillanat az volt, amikor a köntösét levéve, a pizsamán keresztül már látszott a csontsovány teste. A másik, amikor – kitűnő szerkesztői fogásként, a hatást fokozandó – előkerültek a régi fényképei, ahol még egészséges és boldog volt. A harmadik pedig, ami végigkísért a filmen, megszokhatatlanul: a tekintete. Ami bátran néz szembe a kamerával, és tárgyilagosan meséli el a vele történteket. Hogyne nézne bátran, hiszen ennél sokkal komolyabb dologgal kell szembenéznie: a halállal. Ami egy anyának nem csak azért fáj, mert nem láthatja felnőni a gyerekeit, hanem azért is, mert tudja: mennyire fog fájni a fiának és a lányának az, hogy nemsoká elveszítik az anyukájukat.

A film végén felvették azt is, ahogy a gyerekek meglátogatják az anyukájukat. Ahogyan félszegen ülnek az ágya szélén, és nem mernek hozzábújni. Talán mert olyan gyengének, törékenynek látszik. Erika azonban erős volt. Elővett egy doboz bonbont, csakhogy adhasson valamit a srácoknak, megölelgette, megpuszilgatta őket. Hiszen ki tudja, nem e most látják egymást utoljára…

Pszichológiai tanulmányaim alatt azt hallottam egyszer, hogy egy gyerek elvesztését soha nem lehet elgyászolni. Hiába vár az ember, nem lesz könnyebb. Ezután az este után azt gondolom: azt se, ha valaki gyermekfejjel veszíti el valamelyik szülőjét. Volt közöttünk egy lány, mit lány, asszony már, elmúlt negyven éves. Öt éves volt, amikor az anyukája meghalt, szintén rákban. A film persze feltépte a sebeit, és mesélni kezdett. Hogy milyen volt átélni gyermekként mindazt, amit mi csak a filmen láttunk. Hogy igen, az anyukája mindent elrendezett, és jó nevelőszülőkhöz került, akiknél boldog gyermekkora volt. Hogy mennyire vágyott volna néhány sorra az anyjától, amit halála után bármikor elolvashatott volna. S hogy most tudta meg: sok haldokló azért nem ír búcsúlevelet, üzenetet, mert úgy érzik: ha megírnák, azzal végleg lemondanának az életről. Ez az asszony arra vár már öt éves kora óta, hogy egyszer csak enyhébb lesz a fájdalom. Hiába.

A film, az este előhívta bennem az egyik régi félelmemet. A lányom születése után sokat kísértett az a gondolat, hogy mi van akkor, ha bennem is dolgozik egy halálos kór, és ha gyermekként kell őt egyedül hagynom. Akkor azt hittem, velem van a baj, hogy ilyen gondolataim vannak, amikor a világon a legboldogabbnak kéne lennem. Most, a filmnézés után sorstársakra leltem, kiderült, hogy több gyerekes anyuka is átélte már ugyanezt. Együtt fel is fejtettük miért: nehéz volt boldogulnunk a hirtelen ránk szakadó felelősséggel. Mert attól a perctől kezdve, hogy gyereked van, súlya is van minden cselekedetednek. Nem rombolhatod magad szabadon, mert már nem csak magad miatt kell vigyáznod magadra, hanem a másik miatt is, mert szüksége van rád: téged senki nem helyettesíthet.

Herczku Nóra