Zséda: „Ha kiállsz ennyi ember elé, akkor kell egy bizonyos fokú szemtelenség.”

Zséda zenéje mindig is egyet jelentett a kibontakozás és a felszabadultság élményével; a minden ízében friss produkció, a laza bob-frizura, a nyári szabadtéri helyszín pedig jól mutatja: a mindig megújulni képes díva most is tartogat meglepetéseket. 
 

Mikor és hogyan kezdődött a zene iránti szereteted? Van meghatározó gyermekkori élményed ezzel kapcsolatban?

Pápán, ahol felnőttem, mindenki tanult zenét, így ez alól a mi családunk sem volt kivétel. Az általános iskolában az osztályunk 80 %-a zeneiskolába is járt. Valahogy abban az időben illetve azon a helyen, ahol felnőttem mindenki akart zenélni és volt is rá lehetőség. Az egy másik történet, hogy ennek volt-e bárkinél művészi kiteljesedése. Fontos volt vagy zenélni, vagy sportolni. Én például kézilabdáztam, színjátszószakkörbe jártam és balettoztam is, ráadásul az utóbbira  az Esterházy-várkastélyban volt lehetőségem. Így visszatekintve nagyon különleges gyerekkorom volt, melynek nagy részét a zene töltötte ki. A színház a zene és a tánc nem vált bennem külön, többek között ezért is mentem ezután a szentesi gimnázium irodalom-dráma tagozatára. Olyan középiskolát akartam választani, ahol továbbra is lehet ezzel foglalkozni. Persze ez egy klasszikus zenei képzés volt, én pedig már akkor felismertem, hogy a könnyű zene felé szeretnék nyitni. Így nagy váltás volt számomra, amikor Budapesten Sík Olgához kerültem énekelni. Az ő műhelyében, az OSZK Stúdióban ismerkedtem meg a jazz irodalommal, a blues zenékkel és a musicalekkel. Az ottani kottatárban láttam először egy blues kottát, és ez volt az, ami elindított a blues zene felé.

Volt valami olyan hangszer, amin játszottál?

Hegedültem hét évig és természetesen emellett szolfézsra is jártam.

Szeretted a szolfézst? Mert sokaknak nem kedvence ez a része a zenetanulásnak.

Nem volt a kedvencem, de muszáj volt csinálni. A hegedű ráadásul egy nagyon nehezen tanulható hangszer. Nem olyan, mint a zongora, hogy leütöd a billentyűt, és az a hang szól, amit akartál. A pontos hang elérése egy más, nehezebb folyamat. Így biztos vagyok benne, hogy ez megalapozta a hallásomat is.

Mindig is énekesnő szerettél volna lenni? A másik szakmád, a szociálpedagógus. Abba az irányba nem akartál tovább menni?

Mindig is énekeltem. Számomra a Cotton Club Singers is egyfajta iskola volt. Mindannyian színházból jöttünk és ez nagyon meghatározta a színpadi jelenlétünket, mindig szórakoztató produkcióink voltak. A szociálpedagógiát a Cotton Club-os időszak alatt kezdtem el tanulni, valamennyire a szüleim megnyugtatására is. Érezhető volt felőlük egy elvárás, hogy diplomát kell szereznem. Viszont a felsőoktatásban nincsen könnyű zenei képzés. Így ezt mindenki autodidakta módon tanulja.

A szüleid ragaszkodtak tehát a diplomához?

Nem is az, hogy ragaszkodtak, de egy érezhető elvárás volt felőlük. Viszont én is úgy éreztem, hogy kell egy diploma, biztos, ami biztos. Ezért végeztem el a Nyugat-Magyarországi Egyetemen ezt a szakot, viszont sosem dolgoztam ebben a szakmában. Ahogy megszereztem a diplomámat, jött is a lemezem. Azonban meghatározó volt számomra az egyetem, megerősített mind lelkileg, mind az élethez való hozzáállásomban. Én egy kreatív, alkotó ember vagyok, aki mindig dolgozik valamin. Ez leállíthatatlan bennem. Az emberek azt gondolják, hogy ha valaki sikereket ért el, akkor ezt mindig újra és újra ki tudja hozni magából. Ez nincs mindig így. Nagyon sokat kell tanulni a hibákból, a kudarcokból vagy a tévedésekből. Ez küzdővé tesz. Egy ilyen hosszú pályának, mint az enyém, jellemzője az, hogy az embernek meg kell tanulnia a tévedéseit kezelni. Bármennyire is azt gondolom egy készülő műről, hogy ez sláger lesz, nem biztos, hogy így alakul majd. Ekkor is fel kell állni, és tovább menni. Mindig mindenben hittem, amit csináltam ezidáig.

Korábban említetted Sík Olgát, mint énektanárodat. Rajta kívül volt-e olyan mestered, tanárod, aki erre a pályára irányított vagy olyan, aki inspirált téged?

A blues énekesnőkön és a jazz előadókon nőttem fel, mint korábban említettem Olgi néninél találkoztam ezekkel a zenei műfajokkal. A blues, soul, és jazz előadók zenéit hallgattam és az ő pályájukat kísértem figyelemmel. Ezután jött a pop-zene az életembe, mert a mában akartam alkotni, és mind a mai napig erre törekszem. Nagyon sok mindenkitől tanultam, de mindig is eredeti akartam lenni, senkivel nem összekeverhető. Megszólalásban, hangban és látványban is egyedi, de közérthető szeretnék lenni. Számomra fontos, hogy a dalaim üzenete sok ember számára a saját életét, tapasztalatait idézze fel.

 Melyik volt a kedvenc korszakod?

Az ember mindig utólag érzi, hogy milyen volt egy korszak. Amikor nagyon benne vagyok egy lemez munkálataiban, akkor az emberek azt még nem ismerik. Aztán következik egy olyan szakasz, amikor elkezdik a rádiók játszani a dalaimat, az emberek hallgatják őket és közben videoklip is készül hozzájuk. Ekkor már lehet, hogy teljesen máson dolgozom. Tehát van egyfajta időeltolódás ebben az egész folyamatban.
Mindig utólag áll össze, hogy melyik a legsikeresebb korszakom. Remélem, hogy a mostani lesz. Bár összességében az egész pályafutásomat élem meg sikerként, mert mindegyik korszak kellett ahhoz, hogy kialakuljon a teljes kép rólam.

Milyen személyiségnek tartod magad? A zenéid tükrözik ezt vagy egy másfajta képet láthat a nagyközönség?

Teljesen én vagyok. Aki színpadra lép, az nem lehet zárkózott. Ha kiállsz ennyi ember elé, akkor kell egy bizonyos fokú szemtelenség. Meg kell nyitni azokat a csatornákat, amikkel érzéseket közvetítesz. Ez nem is tanulható képesség, vagy benned van, vagy nincs.
A hitelességre törekszem, úgy hiszem ettől képes működni valami. Ennyi éven keresztül nem lehet szerepet játszani. Mindig is olyan dolgokról akartam közvetíteni a dalaimban, amikről éreztem, hogy fontosak az emberek életében és valahogy magukra ismernek. Nekem sokkal fontosabb volt a dalok megszületése, mint maga a sztárság.
Most már ezt kicsit nehéz elképzelni a tehetségkutatók korában. Előadók jönnek, mennek. Náluk fordítva van, mert rögtön egyfajta ismertséget kapnak és utána építenek ki egy életpályát. Nekem mindig is az volt a fontos, hogy a dalaimon keresztül ismerjenek és szeressenek meg. Ezek a zenék, történetek zsigerekig hatolnak. Főleg azért, mert magyarul vannak. Nekem nagyon fontos az, hogy magyarul énekeljek.

Szerinted az, aki egy tehetségkutató által kezdi el az énekesi pályát, az nem tud úgy érvényesülni, esetleg néhány év múlva eltűnik?

Én azt gondolom, hogy az alapköveket le kell rakni, így lehet hosszú távon hitelesnek megmaradni. Nekem a dalaimon keresztül jött át a személyiségem és a hangom, a színpadi jelenlétem által kerültem bele a zenei világba. Így nyíltak ki az ajtók. Az, hogy ezen az úton jutottam el idáig, sokkal fontosabb számomra, mint a hírnév.
A tehetségkutató által híressé váltak karrierjében ez máshogy van. Persze, van, aki tud élni ezzel a lehetőséggel. Nagyon sokat változott a világ, amióta ezen a pályán vagyok. Emlékszem még, annak idején a Cotton Club Singers-es korszakban a bulvár sem volt ennyire erőteljesen jelen. Talán még csak a Kacsa magazin volt…(nevet)

Az interjú folyatását holnap olvashatjátok!