Amerikai pasztorál – sokkal inkább Amerikai pasztor-kár volt

Mielőtt belekezdenénk az Amerikai pasztorál hosszas elemzésébe – csépelésébe? – fontos egy dolgot tisztázni: a kritika az alapmű ismerete nélkül íródik. Tartózkodni fogok attól, hogy a cselekménybe kössek bele, hiszen az nem szükségszerűen Ewan McGregor hibája.

Nos, lehet, hogy a történet egyes részei az első alkalmas rendezőtől függetlenek, azonban aki keres, az talál – vagy inkább aki nézi, annak szemet szúr alapon így is bőven van mit felróni neki. Azért kezdjük inkább a pozitívumokkal: remek színészek, remek alaptörténet, izgalmas karakterek.  

A futball sztárnak és a szépségkirálynőnek kislánya születik: Amerikai pasztorál

Történetünk kezdetén az Ewan McGregor által alakított Swede Levovnak és feleségének Dawn Levovnak (Jennifer Conelly) gyermeke születik: a kislány minden, amire egy szülő vágyhat, szép, okos, értelmes és érdeklődő. Egyetlen dolog azonban mégis beárnyékolja az életüket: Merry (tinédzserként Dakota Fanning) szörnyen dadog. Ez nem csak megnehezíti az életet, de rendkívül zavarbaejtő is. Hogy ezt megpróbálják feloldani, elviszik egy pszichológushoz, aki szerint a dadogás pszichés eredetű,  és kétségkívül az anya iránti féltékenység okozza.

Ahogyan cseperedik, Merry egyre elviselhetetlenebbé válik, teljesen elidegenedik a szüleitől és ezzel szimultán csatlakozik egy radikális New York-i csoporthoz, akik az erőszakos tüntetésekben és apróbb terrorcselekményekben látják a ’60-as évek Amerikájának jobbá tételét.  A „bájos” Merry segítkezik a helyi posta felrobbantásában, majd eltűnik a Föld színéről. Ezen pedig Swede (’Svéd’) nem tudja túltenni magát.

A remek színészek McGregortól a világért se tudtak kibontakozni

Az Amerikai pasztorál, ahogy korábban említettem, valóban remek színészeket alkalmaz. Dakota Fanningről már rég tudjuk, hogy bármit képes eljátszani, Jennifer Conelly szintén bomba biztos választás volt, és bármennyire is nehéz az Amerikai pasztorál után ezt mondani Ewan McGregor is A-listás. Akkor mi történt itt? Dakota Fanning a dadogástól az elején nem igazán tudott kibontakozni, de mikor ez a probléma megszűnt nagyon jó volt hallgatni és látni őt. Nagyon sokat emelt a film második hányadán, de mondhatnám úgy is, hogy az összesen 10 mondatával értékelhetővé tette legalább. De az is problémás, hogy a film egyszerűen nem képes megkedveltetni a nézővel Merryt és így nagyon nehéz átérezni a család gyászát – mert minket amúgy is csak idegesített.

Ewan McGregorral, hogy mi történt az Amerikai pasztorálban, érthetetlen. Egyszerűen mindenhol ott volt és mindenkire rátornyosult, de egyáltalán nem úgy, ahogyan azt az ember egy olyan kaliberű színésztől, mint ő elvárná. Erre egyszerűen nem mentség még az sem, hogy ő maga rendezte a filmet, de erre még visszatérünk.

A Jennifer Conelly által alakított Dawn messze a (számomra) legérdekesebb karakter volt, de egyszerűen nem hagyták érvényesülni. A cselekedetei abszolút megalapozatlanok voltak, egyben kiszámíthatóak. Hogy ez hogyan lehetséges, magam sem értem. Vegyük az affért, már a jelenet nyitóképéről sejteni lehetett, hogy itt valami (ilyesmi) történni fog. Pedig előtte szó sem esett erről, de még a férfiről sem nagyon. Miért kerül be a pszichiátriára? Mert látszólag nem nagyon hatotta meg Merry eltűnése, legalábbis az első sokk után. Ez még azt mondom, rendben is lenne, de akárhányszor magára irányította volna az amúgy tényleg nagyon tehetséges színésznő a figyelmet, beszambázott Ewan McGregor és ellopta a pillanatot. De nem csak hogy ellopta, a kukába is hajította.

Van történelmi háttér az Amerikai pasztorálban?

Akármennyire is figyel az ember, a történeti háttér egyszerűen nem tud kibontakozni. Nyilván mindenkinek van egy halovány, minimális fogalma arról, hogy mi történt a ’60 években Amerikában, de azért nem gondolnám, hogy például európaiként ezekből a teljesen minimális utalásokból értenünk kéne bármit is. Ha már úgy döntött, hogy a feketék zavargásait megjeleníti, akkor arra is időt kellett volna fordítania, hogy ezt megindokolja, mert egy néző sem szereti butának érezni magát filmnézés közben. Értjük, hogy Swede rengeteg feketét alkalmaz, de mi köze ennek a Vietnámért tüntető, háborúellenes fiataloknak? Ezt feltétlenül ki kellett volna bontani, és ha nem ragaszkodott volna a 105 perces játékidőhöz, hanem minimum kitolta volna kettőre, akkor talán sikerült is volna.

Képileg legalább értékelhető az Amerikai pasztorál, de hol a koherencia?

Habár a jelenetek nem koherensek, és fontos dolgok elsikkadnak, legalább a képek szépek. A film első fele, nagyjából ameddig nem veszi át a gyeplőt Dakota Fanning egészen élvezhető (ennek egyébként a színésznőhöz nincs köze). Bár azért vannak problémák, például miért muszáj mindig hangsúlyozni, hogy Swede-et mindenki imádja és Dawn is szépségkirálynő? Persze, ettől tűnik igazán idillinek az életük, de mégsem tűnik ez nézőként annyira fontosnak. Hogy miért? Mert az élet amit élnek enélkül is tökéletes. Az sem igen derül ki, hogy miért ekkora baj, hogy Merry dadog? Miért foglalkozik mindenki azzal, hogy Dawn szépségkirálynő? Miért versenyez Merry az anyjával?

És erre majdnem választ is kapunk: a kislány megkéri édesapját, hogy csókolja szájon. Ha ezt az apa-lánya szerelem irányt folytatja McGregor, akkor érthetőbb lett volna, hogy miért csak Swede rokkan bele lánya elvesztésébe és miért nem képes feladni a keresést. Az is érthetőbb lett volna, hogy az anya miért számít kívülállónak. De Swede a furcsa kérés után csak jól lekiabálja a lányt és vége. A rendező nem mert ennél többet bevállalni, de kérdem én: nem lett volna jobb akkor inkább kihagyni?

Nem lett volna jobb, ha…?

Ez a film nem kezdő rendezőnek való, túl nagy falat volt, és hogy úgy mondjam, a bicskája is beletört. Pedig egyébként nem mondanám, hogy nincs tehetsége a rendezéshez, mert van és ez látszik. De kezdőként ez egy nagyon szerencsétlen témaválasztás volt. Ráadásul még a főszerepet is magára kellett osztania…

képek: imdb.com