Gundel Takács Gábor: „Akkor az igazi, ha közönségből közösséget tudok formálni”

Míg egy Olimpiai játékokról szóló kvízen egész jó eredményt érnénk el, arról, mióta léteznek szellemi vetélkedők, jóval kevesebbet tudunk. Pedig, a források szerint, jóllehet, régebb óta mérjük össze tudásunkat fejben, mint testben. Ráadásul, a ma fénykorukat élő kvízek már nem csak tudáspróbáról szólnak, hanem az intellektuális szórakoztatás egyik legnépszerűbb formájává is váltak. Hogy mit eszünk annyira a kérdezz-felelek műfajon, ha az iskolában még rettegtünk az osztály előtt feleléstől, arról ki mást, mint Gundel Takács Gábort kérdeztük.

A kérdéscunamival történő tudásellenőrzés gyökerei egészen az ókori Kínáig nyúlnak vissza, jóllehet a Han-korban még senkit nem szórakoztatott a megmérettetés, melyen a kérdészápor célja a leendő hivatalnokok kiválasztása volt, szigorú vizsgaszituáció keretei közt. A hatásosnak bizonyuló rendszer aztán nemcsak a Távol-Keleten maradt fenn évszázadokon át, de később, a középkori Európa egyetemei is alkalmaztak hasonló, kérdés-feleleten alapuló tudományos vitákat a felkészültég ellenőrzésére.

A kérdés-felelet játékosabb, a közönség szórakoztatását is célzó formájára egészen az 1930-as évek végéig kellett várni. És még ekkor is csak az amerikai közönség izgulhatott vidáman tudását próbára téve a Doctor I.Q. című rádiós vetélkedőn. Ennek műsorait nagyvárosi mozik, színházak színpadjain vették fel, ahol a jelenlévők a helyes válaszokért pénzt és ajándékot is kaptak a bőkezű szponzoroknak hála, mint amilyen a Mars is volt. A pörgős, showműsorra hajazó vetélkedőről, melyben a tudás mellett a gyorsaságnak is nagy szerep jutott, már a Times is elismerően nyilatkozott egy 1944-es számában, így aztán a rádiós sikerprodukció rövidesen TV műsorrá nőtte ki magát. De mit sem ért volna mindez egy karizmatikus műsorvezető sziporkázó vezénylete nélkül, aki szíve-lelke és mozgatórugója volt a programnak. Pont, mint amilyen a mi kvízeinknek Gundel Takács Gábor.

Sportriporteri tapasztalatod ugyan kötelez, de nem nehéz néha nem láttatni egy-egy reakcióddal, hogy jó döntést hoz-e a játékos?

Nemcsak morális, de pragmatikus és logikus okai is vannak, hogy a súgásnak még csak a szikrája sem fordulhat meg a fejemben. Aki versenyezni jön, azért van ott, hogy a komfortzónáján kívülre kerülve kipróbálja a tudását, önmagát. Én nem vehetem ezt el tőle, nem tehetem tönkre a játékát. Egy műsor vezetése nem csak lehetőség, hanem felelősség is. Aki okos, győz, megdicsérik. De egy televíziós vetélkedőben sincs mindenkinek sikerélménye, másnap viszont annak, aki nem tudott valamit, ugyanúgy be kell mennie a munkahelyére és a kollégái szemébe kell néznie, de ami még ennél is fontosabb: a gyereke is bemegy másnap az iskolába. Hogy akkor, hogy néznek majd rájuk, abban nekem nagyon nagy felelősségem van, amivel nagyon kell vigyáznom.

Mekkora a szerepe a pszichológiának a játékvezetésben? Látod előre, mikor roppan össze lelkileg a játékos, mikor kell „utánanyúlnod”?

Bőven van benne pszichológia. Mindig tekintettel kell lennem arra, hogy a játékos ugyan kívül helyezkedik a komfortzónáján, a játék mégis élvezetes maradjon számára. Sőt, ne csak neki, hanem a többi résztvevőnek is. Éppen ezért nekem az a legnagyobb dicséret, amikor valaki azt tudja mondani: „nem nyertem semmit, de jól éreztem magam”. A kérdéseket és a válaszokat hamar elfelejtik az emberek, de a játékosokra emlékeznek, a történetek megmaradnak, pár millió forintnyi nyeremény pedig hamar beleolvad az ember életébe. De az élmény maradandó. Nekem így aztán az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát. Nem csak az a 3-5 ember érdekel, aki nyer, hanem hogy elégedetten távozzon mondjuk egy élő kvízről az is, aki nem nyert.

De pszichológia megélni azt is, mennyire változik meg játék közben az emberek viselkedése, hogyan és mikor mutatkozik meg valódi személyiségük. Eleinte sokan „viselkednek”, aztán ez leválik és marad a valós jellem.

Van, volt valaha inspiráló példáképed?

Sokféle vetélkedő létezik, tanulni pedig mindenkitől lehet. Jó példából és rosszból is. De csak akkor lesz igazi és tényleg jó a végeredmény, ha mindenki magából táplálkozik. Például, a Legyen Ön is milliomost azért vállaltam el, mert tudtam, bár már hárman csinálták előttem, a személyiségemből fakadóan én máshogy közelíteném meg. Azért vágtam bele, mert tudtam, hogy megkülönböztethető lesz. Vágó Istvánt én nagyon sokra tartottam, de az alapvető személyiségem teljesen más, mint az övé volt. Neki belefért, hogy elbizonytalanítsa a játékost egy jó válasz esetén és ezt tőle a nézők is elfogadták. Ez tőlem távol áll, amit egyszer egy műsorban meg is vitattunk egymással, de ez a műfaj attól is szép, hogy az ember a saját karakterének és vérmérsékletének megfelelően tudja formálni az alapanyagot. Alapvetően olyannak való vetélkedőt, vagy kvízt vezetni, aki maga is szeret játszani. Én is ilyen vagyok. Szeretek játszani, kíváncsi típus vagyok, keresem a „jéé, ez de érdekes” élményeket, az új felismeréseket. Izgatnak az olyan kérdések, mint „a zebra fekete alapon fehér csíkos-e vagy fehér alapon fekete”, vagy hogy „mit mond a zsiráf”? Lehet ugyan ezek ismerete nélkül élni, de engem mégis foglalkoztatnak.

Hogy készülsz a vetélkedők, game showk műsorvezetésére? Teszteled magad is a kérdésekkel?

Hallottam már olyat, hogy egy műsorvezető az adásban találkozik először a kérdésekkel és válaszokkal, de ez szerintem csak városi legenda. Senki ne gondolja azt, hogy én mindenre tudom a választ. A magánéletben engem is jobban foglalkoztató témákban, mint sport, történelem, földrajz, irodalom inkább otthon vagyok, ezekben kevesebb utánajárás elég. De természetesen előre tisztességesen felkészülök a válaszokból, vagy például a tulajdonnevek helyes kiejtéséből, s közben magam is egy plusz szűrővé válok. Előfordult már olyan is, hogy így szúrtam ki egy rossz választ. A téma érdeklődési körömbe vágott, így időben feltűnt egy hiba. De ha már rossz válaszoknál tartunk: külön érdekes, hogy egy Legyen Ön is Milliomos típusú vetélkedőnél a helytelen válaszlehetőségeknek is utána kell nézni. A kérdésíróknak nincs könnyű dolga: ha túl könnyű, vagy túl nehéz a megfejtés, érdektelenné válik a műsor. Ezért a rossz válaszokban is van mindig valami, aminek érdemes utánajárni.

Élő vagy televíziós kvízt/game showt szeretsz jobban vezetni?

Amikor televíziós felvétel is készül, akkor az agyam egyik fele folyamatosan arra koncentrál, hogy ez egy TV műsor is, tehát követnem kell, hol vannak a kamerák, mennyi van még a műsoridőből, … Egy élő programon jobban lehet a játékra figyelni. Vannak keretek, de ha valami tetszik, abba jobban elmélyülünk, ha pedig meg kell pörgetni, megpörgetem. Nem nézem úgy az órám közben és az interakció is több. Kifejezetten törekszem is arra, hogy bevonjam a jelenlevőket, például: nézzük meg a részeredményt, álljon fel, akinek jó lett, tapsoljuk meg, etc… Ugyanis, akkor az igazi, ha közönségből közösséget tudok formálni. Ha a végén mindenki úgy áll fel, hogy hú, ez de jó volt.

Mit gondolsz, mitől olyan népszerűek a kvízek?

A kvízek és vetélkedők alapvető értékeket jelenítenek meg. A tudás örök érték, amit senki nem vehet el, ami mindig megmarad. A játék ugyancsak időtlen örömforrás. Ezekben a megmérettetésekben pedig e kettő kiválóan megfér egymás mellett.

Milyen vetélkedőket kedvelsz Te leginkább?

Sokféleképp tudunk jót játszani és játék közben jól érezni magunkat. A formátumok változatosak, de a játékosság, a tudás próbára tétele, a tanulás utáni vágy mindben benne van, ezért rangsorolni nehéz volna. A Játék határok nélkül anno másfajta vetélkedő volt, de nagyon izgalmas. Én rendkívül élveztem a Maradj talpon!-t és kifejezetten szerettem az Ugrást is. Az Áll az alkuból nagyon sokat tanultam az emberekről. A Big Life Game pedig egy vegyes műfaj, az izgalmas kvíz mellett tele értékes és színvonalas produkciókkal, előadóművészekkel. Ez közel áll hozzám, mert fiatalon, magam is színészi ambícióikkal bírtam és amatőr színházakban próbálgattam a szárnyaimat. Így én lubickolok ezekben a helyzetekben és közben próbálom megérteni az adott műsor ritmusát, hol vannak benne a fontos pillanatok, és hogyan tudok mosolyt csalni közben az emberek arcára.