A Shaft a Shard riválisa a legelképesztőbb londoni felhőkarcolóként?

Eric Parry építész tervei alapján épül a város új szuper felhőkarcolója, és ahogy Robert Bevan fogalmaz, a Shaft nem hagyja, hogy a Brexit az útjába álljon.

London modern része nagyrészt olyan építészek terveit dicséri, akikről a legtöbb londoni nem hallott: olyan cégek húztak fel irodákat, mint az Aecom, a HOK és az Aukett Swanke vagy lakhatási projekteken dolgozott a Squire & Partners. A Norman Fosterhez, Richard Rogershez és Renzo Pianohoz hasonló építészeti sztárok olyan káprázatos épületeket hoztak létre, mint a Gherkin, a 2014-ben megnyílt Cheesegrater vagy a Shard.

Emiatt is kérték fel Eric Parryt, hogy tervezze meg London legmagasabb felhőkarcolóját, hiszen ő érdemes a figyelmünkre. Parry híres a kézműves technikákhoz való vonzódásáról – kerámiák, fa, varrott bőr mind használatra kerül nála. Korábbi munkái művészeti stúdiók, saját bevallása szerint „különcök”, amelyekkel Franciaországot gazdagította. El kell ismerni, hogy a stúdiók nem egészen azok a nagy és szikrázó épületek, amelyek az irodafejlesztők ízlésének megfelelnének.

De hogyan is ragadta meg a befektetők figyelmét a kézműves hajlamú Parry? Visszatekintve az építész karrierjére elmondható szokatlan, visszatérő, következetes anyaghasználata és elköteleződése. Az építész visszaemlékszik ismerősével, Vincent Wanggal való találkozására az utcán, aki később Sir Stuart Lipton fejlesztőnek dolgozott. Amikor Parryt megismertette Liptonnal, Lipton felkérte Parryt épületek tervezésére és a két saját házat is tervezett neki. A késő kilencvenes években áttörés történt a pályájában, amikor Parryt felkérték a Finsbury Square-en lévő történelmi banképület helyettesítésére. Kezdetben ellenkeztek az újítás miatt, ám Parry átvitte a tervét és egy átlagostól eltérő homlokzati struktúrát hozott létre. Épülete 2003-ban indult a Stirling-díjért. Később a Piccadilly-n is tervezett, az One Eagle Place az ő munkáját dicséri szintén a tőle megszokott többszínű kerámiapárkányzattal. A sikerének jelzője, hogy kilencven embert irányít irodájában, és Szingapúrban is irodát vezet.

Parry 1 Undershaft névre hallgató épületterve egy szeptemberi tervezői megbeszélésen kaphat zöld utat. A 73 emeletes elegáns négyzetes oszlop épületre fehér zománcozott zsaluzatot és acél kereszt-merevítő rudakat terveztek. 309,6 méteres magasságában egyezni fog a Sharddal, és, ha a megbeszélések gyümölcsözők, a felső szinten egy ingyenes kilátószintet alakítanak ki, ami még iskolai osztálytermeket is tartalmaz majd, a Museum of London üzemeltetésében. Építészeti szempontból ez egy állásfoglalás a tömörség mellett, az ál-transzparencia ellenében.

Az Undershaft még nem látható árnyékában két másik városi projekt is fut Parry tervezésében. Egy újonnan befejezett csarnok a The Worshipful Company of Leathersellers számára, illetve a 10 Fenchurch Avenue, ami egy építés alatt álló színjátszó prizma irodatömb, amelybe szintén terveznek közösségi tetőkertet. A Leathersellers számára tervezett épület „klasszikus Perry” – minden kézműves fogással, amit alkalmazni szokott.

Az 1 Undershaft a jelenlegi Aviva torony helyén épül, és előcsarnoka több szinttel a föld felett lesz, külső mozgólépcsővel lehet majd elérni, pont úgy, ahogyan Richard Roger szomszédos Cheesegrater felhőkarcolójánál. A 45 négyzetméteres rész alulról lesz látható, így Parry fontolja egy „kortárs Eduardo Paolozzi” felkérését, hogy közkedveltté tegye ezt az átlagon felüli teret.

Érdekes módon az 1 Undershaft inspirációja nem a történeti chicagói, new yorki vagy liverpooli felhőkarcolókból ered, hanem egy szokatlan kombinációja Norman Foster okosan kivitelezett Commerzbank központi épületének Frankfurtban és a korai 20. századi német hűtőtornyoknak, amelyeket Bernd és Hilla Becher fotográfusok örökítettek meg.

A kérdés továbbra sem tisztázott: vajon az 1 Undershaft és a többi Parry terv a Brexit után épül-e meg. A finanszírozás nagy része egy pálmaolaj cégtől, a Wilmar Internationaltól és a szingapúri fejlesztőcégtől, az Aroland Holdingstól származik. A projektek a londoni biztosítási iparággal állnak kapcsolatban, amely pillanatnyilag nehéz szakaszban van.

Parry elismeri, hogy a Brexit aggodalomra ad okot, de hozzáteszi, hogy már végigélte a kiutat az olajválságból, a kilencvenes évek visszaesését és a 2008-as világválságot is megélte.

„Lehet, hogy lassulnak [a munkálatok], de 2030-ra a városnak jóval több irodahelyre lesz szüksége.” Még akkor is, ha a bérlések rövidtávon visszaesnek, Parry úgy véli, London elegendő finanszírozási alappal fog rendelkezni olyan épületek felhúzására, mint a Cor-Ten acél mesterséges külső vázas épülete, amit az Argent számára tervezett a King’s Crossnál.

Az Undershaft tervei belső szépséget sugároznak és már meglévő tornyok gyűrűjének középpontjába épül. Ám az ottani épületek templomok, amelyek történeti karakterrel bírnak ezen a részén a Mile Square-nek. Meglepő az elütés vállalása egy olyan építésztől, aki olyannyira számon tartja az építészeti kontextust, hogy könyvet is írt róla, és máshol több ízben bizonyította érzékenységét a környezettel való kapcsolatban. A közösségi tetőkert látszólag jó ötlet, és nyilvánvalóan a sydney-i és manhattani nyári napnál élvezhető, de kérdés, hogy Európa nyirkos szegletében értelmes-e ilyet létrehozni. A Cheesegrater lábánál létesített – privát – közösségi parkba ültetett magnólia fák már haldokolnak.  

A városfejlesztők csupán akkor kezdenek majd aggódni, ha egy másik torony ellopja a fényt a sajátjuk elől – ahogyan a 22 Bishopsgate kapcsán felmerült ellenérzések mutatják, ami majdnem olyan magas, mint az 1 Undershaft, bár más anyaggal készül a homlokzata. Ez nagy kérdés nem csak a tervezőknek és a politikusoknak, hanem az építészeknek is.

Egy rövid lecsillapodás a közösségi építészet területén nem tűnik rossznak, hiszen az új miniszterelnöknek ad időt arra, hogy mérlegelje a londoni magasház-építészet politikáját. Bár Eric Parry építészeti játékának csúcsán van éppen, de a város, London úgy tűnik, éppen játékszabályokat változtat.