A legmegosztóbb kommunista és az érvénytelen halálos ítélet

„Úgy érzem, nem vagyok bűnös semmiben, el akarom mondani tevékenységemet.” Mondta halála előtt két nappal Nagy Imre, ám szavainak a kor bírái nem hihettek, s ugyan most már késő, de 2016. október 13 – án a Kúria semmisnek nyilvánította az 1956-os forradalom után államellenes bűncselekmények vádjával kivégzett Nagy Imre és társai ellen felhozott vádakat és a halálos ítéletet.

A demokratikus szellemű kommunista

Nagy Imre korszakának legmegosztóbb emberei közé tartozott. Élete során a legmélyebb bugyrokat és a piedesztált is megjárta, ám végül annak áldozatává vált, ami ellen végig küzdött: a zsarnokságé.

A szegényparaszti családból származó férfi lakatossegédként vizsgázott, de éles esze és kitartása politikai magaslatokig vitte. Ám mielőtt az 1956-os forradalom során a Minisztertanács elnökévé lépett, hosszú utat járt be katonaként. 1915-ben besorozták és a háború alatt, 1916 júliusában orosz hadifogságba esett. A hadifogolytáborból 1918 júniusában szabadult, ezután a Vörös Gárda tagjaként az orosz polgárháborúban harcolt, és 1920 februárjában belépett az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportjába. Egy évvel később hazatért majd a Magyarországi Szocialista Munkáspárt alapítójaként tevékenykedett. 30 évesen börtönbüntetésre ítélték politikai okok miatt, majd szabadulását követően egészen ’44-ig a Szovjetunióban élt. Hazakötözése után a „felszabadító bizottság” tagjaként emlegetett Nagy Imre politikai karrierje felfelé ívelt.

Kettősségét, amely halálához vezetett az 50-es évek felé közeledve körvonalazódott a legjobban. 1953. június 27–28-án tartott ülésén Nagy Imre kijelentette, hogy az állam „rendőrállammá”, a kormány pedig „árnyékkormánnyá” vált, ezért az országgyűlés szerepét kívánta volna növelni. Ezt követően július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki, aki egy új szakasz kezdetét hirdette meg. S nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is tett az élhető, igazságosan működő Magyarország megvalósításáért.

Nagy Imre meggyőződéses kommunistaként élte életét és vált a szovjet elnyomás alatt álló Magyarország vezetője is. Mindeközben nem felejtett el demokratikus gondolkodású, emberséges vezető maradni, amivel kivívta kommunista felettesei ellenszenvét, így hamar félre is állították. Azzal viszont ők sem számoltak, hogy az ’56-os forradalmárok Nagy Imrét választják vezetőjükké.

Forradalom és Nagy Imre

1956. október 23-án a parlament előtt összegyűlt tömeg Nagy Imre nevét skandálta, mert a korábbi intézkedése és reformjai miatt benne látták az egyetlen igaz vezetőt, akiben megbíztak. A követelésnek eleget tévő politikus szavait azonban kifütyülte a tömeg. Nagy Imre akkor döbben rá, hogy reformoknál többről van szó: neki kell levezényelnie a forradalmat.

Nagy Imre a forradalom első napjaiban a rádióban ismertette célkitűzéseit: többpártrendszert akart létrehozni, amivel a demokrácia feltételeit akarta megteremteni. El akarta érni a szovjet csapatok kivonulását és az ÁVH feloszlatását, illetve az amnesztia biztosítását mindenkinek. Hosszabb távú céljai közt a régi magyar jelképek visszaállítása, a március 15 nemzeti ünneppé nyilvánítása és a az erőszakos téeszesítések befejezése is szerepelt. De az általános fizetésemelés, és a szociális problémák megoldását sem felejtette el.

A Hruscsov vezette párt látszólag eleget tett a tömeg és Nagy Imre akaratának, mert valójában 1956. november 4-én megindult a forradalom eltiprása. November 7-én Kádár letette a pártvezetői esküt, amivel párhuzamosan a Nagy Imre kormányt menesztették.

Nagy Imrét és társait Kádár csapdába csalta tárgyalás ígéretével, akiket az értük küldött busz nem a megbeszélésre, hanem egy romániai katonai bázisra vitte.

Tárgyalásról szó sem volt, csak perről, ami „Nagy Imre perként” került a történelembe. Ez öt hónapon keresztül zajlott (a vád: „szervezkedés a népi demokratikus rend megdöntésére” volt), zárt ajtók mögött, és az egész csupán egy jól megrendezett színjáték volt. Az ítélet kiszámítható volt: halál.

A Nagy Imre, Maléter Pál, és Gimes Miklós hármasára kiszabott ítéletet 1958. június 16-án hajnalban hajtottak végre. 5 óra 9 perckor elsőnek Nagy Imre nyakába került a kötél, aki a független, szocialista Magyarországot éltette utolsó szavaival. A holttesteket először a börtön udvarán temették el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjában. 1989. márciusában exhumálták a sírt, a szakértők pedig ekkor szembesültek vele, hogy a kádári hatalom, hamis neveken temette el a halottakat. A 301-es parcellánál”Borbíró Pirosa” nyugodott. Ez a „Borbíró Piroska” azonban Nagy Imre volt.

A végső újratemetésre 1989. június 16-án került sor, amikor Nagy Imrét és társait ünnepélyes keretek között újratemették Budapesten, több százezer fő részvételével.

Érvénytelen ítélet

Az újratemetés évében a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa július 6-án hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét, és felmentette a vádlottakat. A legfelsőbb bíróság elismerte, hogy a Nagy Imre pere a saját korában hatályos jog szerint is törvénysértő volt. A forradalom megtorlásának egy nagy visszhangot kapó példája nem egyedi eset. A forradalmat követő években mondvacsinált perek tucatjai követeltek halálos áldozatokat.

2016. október 13-án a Kúria pedig nyilvános ülésen meghozott végzésével igazolta, hogy az 1956-os forradalom után kivégzett Nagy Imre és társai ügyében az akkori ítéletek semmisek.