Skip to main content
|
by: joomlaspecialista

A bécsi életművész, Arthur Schnitzler múzsái

Arthur Schnitzler orvosnak tanult, drámaíró lett belőle. Műveivel jelentős sikereket ért el annak ellenére is, hogy A körtánc című alkotását például pornográfnak nevezték kritikusai, a német cenzúra pedig színpadra sem engedte. Ismerjük meg jobban az osztrák író érdekes munkásságát!

Arthur Schnitzler osztrák drámaíró eredetileg orvosnak tanult. Az egyetem után szakasszisztens, majd ideggyógyász lett. Apja halálát követően azonban fölmondott a klinikán, és megnyitotta saját rendelőjét. 1890-től kezdve barátaival, Hugo von Hofmannsthallal és Richard Beer–Hofmann-nal a „Fiatal Bécs” irodalmi csoportjához tartozott, s a Griensteidl kávézó lett törzshelyük. Ám Schnitzler szívesen látogatta a Kärtner Straße 61. szám alatti Leidinger éttermet is, és jól ismerte a pszichoanalízis atyját, Freud professzort.

1900-ban jelent meg első műve, a Gustl hadnagy, mellyel egyből hírnevet szerzett. Igaz, egyúttal „rémhírnevet” is, mert bíróság elé idézték. Műve ugyanis a hatóságok szerint „az osztrák–magyar hadsereg becsületét és hírét rontotta és rossz fényben tüntette fel”. 1901-ben még tiszti rangját is elvették tőle.

1903-as A körtánc című drámai műve ugyancsak vihart kavart, hiszen a kritikák pornografikusnak ítélték, a berlini ősbemutatót pedig megakadályozta a cenzúra.

Talán nem véletlen, hogy Schnitzler írásaiban sokat foglalkozott a szerelem lélektanával. Naplóinak tanúsága szerint belső és külső konfliktusai egyaránt akadtak – e téren (is). Ahogyan írja egy helyütt:

„A nőknek csak akkor hiszek, ha birtoklom őket, […] és akkor is csak azt, hogy birtoklom őket. […] A hűség a képzelet szüleménye – a legjobb esetben is csak a bosszútól való félelem eredménye.”

Álmok éjszakája című műve alapján készült Stanley Kubrick híres mozifilmje, a Tágra zárt szemek. De írásai már jóval korábban is fölkeltették a filmipar érdeklődését. Elsőként A flört című színdarabját filmesítették meg, még 1914-ben.

Kosztolányi Dezső érdeklődését szintén fölkeltette e különös életmű. Több színikritikát írt Schnitzler darabjairól, valamint a szerzőről is közölt portrét, méghozzá az Egyenlőség című folyóirat hasábjain, 1917 decemberében. Zárásként ebből idézünk pár gondolatot:

„Schnitzlernek két múzsája van: az egyik a halál, de a másik az élet. Nem tudni, melyiket szereti jobban, melyikhez ért jobban. Alakjai néha életművészeknek rémlenek, de a másik pillanatban inkább halálművészek. Ez a haldokló fiatalember lázrózsákkal az arcán, véres tajtékkal a száján az életet prédikálja nekünk. De jönnek utána mások, kik tivornyákban, pezsgőspoharak közt a halálra gondolnak. Élet és halál állandóan karöltve jár nála. […]

Pesszimizmusát csak a nő határozza meg. Hősei nemigen csalatkoznak a világban, az életben, becsvágyban, csak a nőkben. A tragikumuk az, hogy még nem hörpinthették ki az élvezetek serlegét, vagy hogy körömcseppig itták. Később majd találkozunk az öregebb Anatollal, a Der einsame Weg agglegényével, ki a szerelem böjtjéről beszél. A halál, mely eddig csak ott settengett a rózsaszínű levelek és a kurta szoknyák mögött, határozottan kilép, a néma szereplő megszólal, kezébe veszi a kormányt. Schnitzler második korszakának nevezném ezt. A pajkos és mélabús korszak után a kétkedő következik. Eddig látta a valóságot, úgy, mint kevés író, héj és kéreg nélkül, szeme áthatott az emberek húsán, akárcsak a röntgensugár. Miután azonban megismerte a valóságot, és lerögzítette az embereket, elfogta a század nemes betegsége, a kétség, a nagyok szenvedése, hogy az életnek lehetetlen megtalálni a mértékét és az értékét. […]

A méla életélvező és a titokzatos költő fejlődése során harcossá vált, aki immár biztos művészi eszközeinek és hírnevének birtokában meg tudta ragadni az emberekből álló misztikus egységet, a társadalmat, s fölvetette – merészen – a fajtája kérdését. Regénye keresztmetszetben mutatja a mai Ausztriát, s benne a zsidók helyzetét. […]

Úgy látszik, hogy az író is megfogadta az orvosok ükapjának, Hippokratésznek a tanácsát. Amit nem gyógyít meg se a természet, se a víz, azt meggyógyítja a tűz.”

Szerző: Arany Zsuzsanna

Hasonló cikkek

Hírlevél