Átmenetileg Angliában

Egy magyar lány és egy spanyol fiú találkoznak Prágában. Szerelmesek lesznek, majd közös életet kezdenek… Londonban. Egy időre.

 Az Erasmus világában ma már mindennapos Anna és Juan története: összetalálkoztak és együtt éltek Prágában, majd két év távkapcsolat után összeköltöznek egy London melletti kisvárosban. Azért ott, mert a spanyol fiú ott végzi a mesterszakot, szerelme pedig úgy döntött: ha talál a szakmájában munkát, akkor követi őt. Fél éven át hetente több skype-interjút bonyolított, többször utazott személyes találkozókra Londonba, míg megtalálta a megfelelő pozíciót. 2014 szeptemberétől pedig belevetette magát a nagybetűs brit életbe.

– Hogyan, milyen érzésekkel érkeztél meg?

– Sok mindent már előre elintéztem Magyarországról, például a lakásbérletet. Két lány lakásában béreltünk egy szobát, a fürdőt, a nappalit és a konyhát közösen használtuk. Nagyon kedvesek, segítőkészek voltak, kifejezetten jól éreztük náluk magunk, jó volt, hogy nem egyedül voltunk ketten egy teljesen ismeretlen környezetben.

– Értek meglepetések?

– Persze! Például az, hogy a buszok nem csak a buszmegállókban állnak meg, hanem különféle egyezményes helyeken – egy lámpaoszlopnál, két fa között… Ráadásul nem feltétlen járnak pontosan sem. Nem laktunk messze a munkahelyemtől, az első időben többször elsétáltam oda. Egészen addig, míg egyszer úgy igazán el nem kapott a londoni eső… a cipőm másnapra se száradt meg!

– Milyen volt az első munkanap?

– Nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy kifejezetten jól kijöttem azzal a bácsival, akinek a helyére felvettek, és aki betanított engem. A mai napig ő és a felesége a legjobb itteni barátaink, annak ellenére, hogy a szüleinkkel egyidősek. Velük járunk biciklizni, hétvégente közös programokat szervezünk, tavasszal Budapestre jönnek, és bemutatom őket a szüleimnek.

– És a többiek?

– Itt nem olyan a munkahelyi légkör, mint amilyen Magyarországon volt. Nem ebédelünk együtt, nagyon ritkán van egy-egy közös reggeli. A mi részlegünkön nincs konyha, nincsenek közösségi terek. Mindenki magányosan eszeget az asztalánál. Ráadásul az én szakterületemen viszonylag idősebbek, 40-50 évesek dolgoznak, több korombeli és több kapcsolódási lehetőség lenne, ha népszerűbb, fiataloknak jobban tetsző részlegen dolgoznék, például a marketingen. A párom jobban áll e téren, ő most egy helyi cégnél dolgozik, ahol sok a fiatal, és talált is közülük magának társaságot.

– Hogyan teremtesz otthont a lakásodból?

– Mindig is nagyon szerettem lakást berendezni, díszítgetni, széppé varázsolni az életterem. Elhoztam otthonról szimbolikus dolgokat: a kedvenc takarómat, az anyukámtól kapott kisebb tárgyaimat. Rendszeresen járunk lakberendezési boltokba, illetve a helyi charity shopokban vadászok egy-egy szép kiegészítőre. Most már az egész lakásba keresek, mert egy év után elköltöztünk egy önálló lakásba.

– Mi történt a régi főbérlőkkel? Összevesztetek?

– Nem igazán, csak szűknek bizonyult a közös tér. Elvileg a lakás felét mi használtuk, gyakorlatilag volt egy szobánk, amit a sajátunknak éreztünk. Amikor hazajöttek a lányok, és például főztem, és történetesen ugyanazt a lábast használtam, amit ő szeretett volna, akkor kellemetlenül éreztem magam. A nappalit szinte egyáltalán nem használtuk, amikor otthon voltunk, az ágyunkban ücsörögtünk. Nem volt elég terünk, ezért döntöttünk úgy, hogy inkább többet fizetünk, de önállósodunk.

– Jobb érzés egyedül?

– Mindenképpen. Berendezetten béreljük a lakást, de apróbb tárgyakkal a saját képünkre formáljuk. A környéket is jobb szeretem, mint a régit: az egy hatvanas években épült modern város volt, míg a mostani egy helyes régi kisváros. Imádom, hogy ha kedvem van, akkor pár perc alatt egy kis kávézóban ülök.

– Milyen programjaitok vannak?

– Hetente háromszor edzeni járunk, én spanyolul tanulok, gondolkodtam, hogy becsatlakozom egy helyi futókörbe. Ezen kívül sokat utazunk, mindkettőnk otthonába, közösen külföldre, illetve itt az országon belül is várost nézni, fesztiválokra.

– Honnan tájékozódsz?

– Interneten olvasok híreket, elsősorban magyarokat. Szeretek képben lenni azzal, mi történik itthon, rosszul érezném magam, ha hazajőve nem érteném, miről beszélnek a barátaim. Az itteni közbeszéd annyira nem érdekel, mindenki csak a kilépésről beszél. Ez is más, mint Magyarországon: itt sokkal szókimondóbban politizálnak a munkahelyeken, ami nekem furcsa.

– Összességében véve másfél év alatt sikerült otthon érezned magad?

– Nem igazán, és valószínűleg nem is fogom. Ez egy átmenet az életünkben, nem itt tervezzük a közös életünket. Két évet még mindenképp maradunk, mert a munkahelyemen jelentkeztem egy fejlesztési programra, aminek épp az a lényege, hogy a más országban lévő leányvállalataikat, kollégákat megismerjük. Ugyanis ha Londonhoz nem is, de a céghez, ahol dolgozom, hűséges maradok.