Elköltöztem az anyaság országába
Szinte már közhelynek számít, hogy azzal, hogy anya leszel, elveszíted a gyerektelen barátaidat. Hiszen nem tudsz már bármikor munka után összefutni egy kávéra, vagy hajnalig bulizni, és jó ha öt percet tudsz beszélni egyhuzamban telefonon. A kedvenc témákat már ne is említsük: hiszen a baba születése alaposan kivon téged a „való világból”, ellenben a barátnőidet nem biztos, hogy érdekelni fogja hányszor kakis egy nap a pelenka, vagy hogy mit kezdjél a dackorszakkal. Sőt mi több, amikor meglátogatnak, kifejezetten idegesíti őket, a lépten nyomon láb alatt lévő, a figyelmet önmagára felhívó édibédi cuki kisgyereked… (valljuk be ezerszeres zárójelben, gyerektelenként minket is idegesítettek mások gyerekei. Mellesleg engem néha még most is, pedig két sajátom is van…)
Szép lassan lekopnak hát a régi barátok, kivéve persze azok, akiknek szintén gyerekük lesz. Helyettük pedig jönnek újak, játszótéri ismeretségek, ovistársak anyukái, akikkel van közös téma, meg van hasonló korú gyerek, akik jól eljátszanak együtt…
De nem az én életemben. Valamiért nálam – több más dolog mellett – ez sem a nagykönyv szerint alakult. Történetesen a három legjobb barátom közül az egyik egy tipikus szingli. Állandó partnere nincs, sokat dolgozik, főleg esténként ér rá. Na, ha valami, akkor ez a kapcsolat a rideg tényeket nézve biztosan halálra volt ítélve onnantól kezdve, hogy én gyermeket vártam. Hiszen mi közös lehet a mi életünkben?
Legfeljebb hallgatóság lehetünk egymás számára, hiszen annyira másfele visz az utunk… nem értjük és nem ismerjük a másik érzéseit, gondolatait, mert azt, ami a barátunkban van, mi soha nem éltük, nem tapasztaltuk meg…
És nem… nem így történt. A várandósságaim legjobb estéi közé tartoznak azok, amikor ezzel a barátommal táncoltam végig egy éjszakát egy-egy szórakozóhelyen. Mindkét alkalommal nagyjából nyolc hónapos terhesen. Nem zavart, hogy akkora vagyok, mint egy ház, hogy a mozgásom sem épp kecses, szeretek táncolni, vele különösen, és kifejezetten nagyon élveztem…
Aztán megérkeztek a babák, és igen, az első időszakban tényleg kizárólag csak feléjük fordultam, nem is nagyon emlékszem másra az első hónapokból, csak a gyerekkel való szimbiózisra. De az igaz barátok képesek várni. Ráadásul rám nem is kellett sokat.
Beszélgettem persze a játszótéren anyukákkal, meg gyerekes barátnőimmel, de ezek nekem csak amolyan „csevelyek” – elmegy velük az idő, de nem érzem magam jobban tőlük. Azt szeretem, amikor valakivel együtt tudok gondolkodni, nem csak végighallgatjuk a másikat, hanem közösen alkotunk valamit. Hogy ez egy új vállalkozás ötletelése, vagy egy magánéleti probléma kielemzése, az teljesen mindegy.
Ezzel a barátommal mindketten nagyon szeretjük megfigyelni és elemezni a lelki folyamatainkat. Fontos mozgatórugója ez a kapcsolatunknak. A lányom születése után jöttünk rá, hogy valami elképesztő rejtélyes oknál fogva ugyan teljesen más élethelyzetekben, de pont ugyanazokat az érzéseket éljük meg, és ugyanazokkal a problémákkal küzdünk.
Az életünk eseményei csak amolyan háttérként vannak jelen a beszélgetéseinkben, leginkább magunkról beszélgetünk. Nekem szinte megváltás, hogy a gyereken kívül más gondolatok is foglalkoztathatnak, neki meg az, hogy minden megy a régi kerékvágásban. Igaz, sokkal ritkábban találkozunk személyesen, és az első időben inkább neki kellett engem meglátogatnia – jobb híján este, amikor ő is ráér, és a gyerekek is alszanak… Vagy marad a telefon, email, facebook – mintha más országban élnénk… én az anyaság országában, ő a régi világunkban… de lelki értelemben nincs köztünk távolság. Soha nem is volt.
