Kosztolányi-sztorik: Kártyapartik az Otthon Körben
A 20. század első évtizedeiben, a legendás New York Kávéháztól mindössze egy háztömbnyire, a Dohány utca 76. szám alatt működött az Otthon Kör, az írók, hírlapírók és művészek kapcsolatainak ápolására, szellemi és anyagi érdekeinek támogatására létrehozott szervezet. Első elnöke Rákosi Jenő volt, titkára pedig Solder Hugó, akiben egyúttal a létrehozó–kezdeményezőt is tisztelhetjük.
„Az Otthon […] akkor élte virágkorát, amikor a lakásmizéria és a fűtőanyaghiány a legnagyobb mértékben tombolt Budapesten. Ekkor csakugyan otthonává vált igen sok írónak, aki egész nappalát, de főleg egész éjszakáját ott töltötte. Természetesen ott is aludt. Az Otthon volt a bejelentetlen lakása, amelyhez nem kellett lakásigazolvány” – tudjuk meg egy 1926-os cikkből, mely a Literatúra című irodalmi lapban látott napvilágot. A kortársak azonban elsősorban a kártyapartikat elevenítették föl visszaemlékezéseikben. Az Otthon „létfönntartó, mindennapos látogatottságát két nagy kártyaterme hozta össze” – írja többek között Tersánszky Józsi Jenő.
Budapest nemcsak a kávéházak, hanem a kártyások „fellegvára” is volt ebben az időszakban. Sokan pedig keresetkiegészítésként tekintettek a kártya mesterségére. Tarján Vilmos például kártyán szerezte azt az összeget – éppen az Otthon Körben –, amiből a New York Kávéház társtulajdonosává vált. Nem véletlen, hogy az erkölcsbírák szigorúan fölléptek az Otthon ellen, s 1918-ban a kártyabarlangokra is kirótták a vigalmi adót.
Az egyik legkedveltebb játék a francia eredetű fáraó volt, de nagy népszerűségnek örvendett a nasi-vasi, a quindeci, a chemin de fer és a bakkarat is. Utóbbi – melyet Kosztolányi Dezső ugyancsak űzött – egyszerűbb játék volt, ahol a nyeremény a vakszerencsén múlott. A már hivatkozott Literatúra 1926. júniusi számában Kosztolányi „bakk-korszakát” is fölidézték: „Nem is olyan régen állandó látogatója volt az Otthonnak Kosztolányi Dezső is, elmaradhatatlan aktatáskájával, amelyben megkezdett munkáit állandóan magával hordta. Kosztolányi a bakkszobába is ellátogatott. […] Egy éjjeli kártyacsatában Kosztolányi utolsó koronáját, sőt minden mozgósítható értéktárgyát is elvesztette. Amikor már semmi egyebe nem maradt, feltette az utolsó lapra a tehetségét. Pechje volt, az is elveszett. Kábultan bandukolt le a lépcsőn a ruhatárba, ahol a ruhatáros igy fogadta:
Jó reggelt, tüstént hozom a felöltőt, Pakots ur!
Kosztolányinak elmaradhatatlan társa volt Karinthy Frigyes. Ma már csak ő jár fel nagy ritkán az Otthon körbe, Kosztolányi végkép elmaradt.” Az említett Pakots József író és újságíró volt, a Petőfi Társaság titkára, valamint országgyűlési képviselő, s haláláig elnöke az Írók Gazdasági Egyesületének. Az anekdotából kiderül: kortársai nem feltétlen őt tartották a tehetség letéteményesének…
A sztori másik változata szerint azonban nem Kosztolányi tette föl tehetségét az utolsó lapra, hanem Karinthy, és nem Pakotsként köszöntötték a ruhatárban, hanem Porzsolt Kálmánként. Utóbbi a Pesti Hírlap rovatvezetője volt, aki szintén nem írói zsenijéről volt híres. Karinthy és Kosztolányi közös kártyapartijait Németh Andor is föleleveníti emlékirataiban. Ő ugyanis egy ideig „kibicelt” Karinthynak.
A visszaemlékezők közül Lányi Viktor számol be róla, hogy Kosztolányi Dezső még az albérletében is kártyázott, de csak lakótársaival és tét nélkül. Hunyady Sándor ugyancsak egy albérleti kártyacsatát idéz föl. Az ő emlékezete szerint Kosztolányi „mindenét elvesztette”, annyira peches kártyás volt. A Hunyady által leírt jelenet már arról tanúskodik, hogy Kosztolányiék pénzben is játszottak az otthonukban: „József körúti hónapos szobájában kettes makaót játszottunk egyszer, és elnyertem harminc koronáját. Amikor mindene elúszott, összetépte a kártyát. »Szörnyeteg«-nek nevezett, és sírva fakadt a dühös kétségbeeséstől. Lefeküdt a díványra, tenyerébe temette arcát. Kíváncsian föléje hajoltam, csakugyan sír-e. Sírt. Valóságos könnyekkel, mint egy gyermek. Meglepetve néztem és mellére tettem egy tízest a nyert pénzből. Bevallom, úgy meg voltam döbbenve, hogyha tovább sír, visszaadom az egész nyereségemet. De erre nevetni kezdett, kicsúfolt, hogy »hólyag« vagyok. Fölállt, föltette kis kerek kalapját, és elmentünk valahová megkeresni Karinthyt, aki már akkor nélkülözhetetlen párja és versenytársa volt, akin, amint mondta: »mérte magát«.”
Az anekdotákon túl Kosztolányi Dezső levezelését is érdemes megvizsgálnunk, ahol szintén olvashatunk kártyapartikra vonatkozó utalásokat. Juhász Gyulának 1912-ben például így vallott: „Édes jó barátom, bocsásson meg a múltkori illetlen hallgatásomért. Tudja be elfoglaltságomnak, betegségemnek, rengeteg kártyaveszteségemnek.” Végezetül pedig egy másik „vallomását” idézzük, mely a Bácskai Hírlapban 1906. március 4-én jelent meg: „A kártyázás démoni mulatság: ez a leghelyesebb kifejezés, mert az általa szerzett élvezet lélektani alapjára mutat. […] a kártyás perverz, különleges, merész és álmodó ember. […] Kell kártyáznod? Helyes, elő az erszényt, kezdjük a játszmát, nem itéllek el! És tudd meg, ha egy vagyont vesztesz el egy kártyán pusztán azért, hogy egy kiálhatatlan perc unalmát a veszteség fölött érzett töprenkedés és lelkiismeretfurdalás által elüzd, – még akkor is bölcs embernek tartalak.”
Szerző: Arany Zsuzsanna
