Nők a nők ellen

Ha szemmel ölni lehetne, minden bizonnyal más lenne a nemek aránya a Földön – mondta egyszer az egyik pszichológiatanárom az egyetemen. És hát valljuk be, igaza van. A nőknél jobban senki nem tudja gyilkolni egymást, és a legszebb az egészben az, hogy néha elképesztően kicsinyes indokokon veszünk össze asszonytársainkkal.

Amíg nem lett gyerekem, addig elképzelni se tudtam, hogy a gyereknevelésnél megosztóbb tevékenység nem is létezik a világon. Mert itt aztán van lehetőség, „irányzat”, „tuti módszer” bőven, az egyik a másiknak tökéletes ellentétét hirdeti, és minden bizonnyal soha nem fogjuk megtudni, valójában melyik is a jobb a mi gyerekünknek… hiszen általában csak az egyiket próbáljuk ki.

Vagy együtt alszunk, vagy nem. Suttogót vagy Sears-et olvasunk. Vagy semmit. Adunk a szájába cumit, vagy nem. Mosható pelenkát veszünk, vagy eldobhatót. Babakocsizunk vagy hordozunk. Igény szerint szoptatunk, vagy háromóránként. Kanalazzuk a pürét a szájába, vagy hagyjuk, hogy maga egyen kézzel, a kezdetektől fogva darabosat. Puhatalpú cipőt veszünk, vagy magasszárú gyógycipőt. Nézhet e rajzfilmet vagy sem. Felsegítem e a mászókára, vagy sem. Kaphat e édességet vagy sem. És a sor tetszőlegesen folytatható, ameddig csak kedvünk tartja.

Mindenki leteszi a voksát valamelyik mellett, és esküdt ellenségnek, de legalábbis szaranyának tartja, aki másik úton jár… Anyukafórumokon, közösségi oldalak csoportjainak tucatjain zajlanak vérre menő és személyeskedő viták szinte nap mint nap. Az asszonyok úgy indulnak megmondani a másiknak tutit, mintha legalábbis háborúba mennének.

De vajon miért? Miért ennyire fontos, hogy mibe kakil a másik gyereke? Vagy hogy hol alszik, hogyan levegőzik? Miért gondolja egy felnőtt ember, hogy joga van egy másik felnőtt ember életébe beleszólni? Én egyébként már a védőnőre is csodálkozva szoktam nézni, amikor kinyilatkoztatja, hogy mit „kell” csinálni a gyerekkel, és mit „nem szabad” neki adni enni. Az anyukák meg szinte engedélyt kérnek, hogy vajon adhatnak-e a nyolc hónaposnak dinnyét augusztusban, vagy várják meg a jövő évet.

A magam részéről úgy gondolom, hogy aki ilyen jellegű tanácsokat, mi több kioktatást ad a másiknak, az az egyik legintimebb dolgába, az anyaságába szól bele. És méltán merül fel a kérdés, hogy ezzel az egésszel vajon tényleg a gyerekek érdekeit tartjuk szem előtt, vagy valami egészen más motivál minket?

Azt hiszem talán magunkat akarjuk megerősíteni. Az önbizalmunkban, az anyaságunkban. Az ember a gyereke születésével hirtelen kiszakad a régi életéből, és egy teljesen új feladattal találja szemben magát. Mivel még soha nem csinálta, ezért teljesen bizonytalan, és kellene a visszajelzés, a fogódzó, vagy bármi, amiből önbizalmat meríthetünk. S bizony elég könnyű útnak tűnik abból meríteni, hogy kicsit megtapossuk a másikat, és a vállára állva máris jobban, erősebbnek érezzük magunkat. Nem rossz dolog ez, csak emberi… mindenkivel előfordul élete során, nem is egyszer…

Ha viszont én jól csinálom – mégpedig miért is ne csinálnám –, és biztos is vagyok magamban, akkor teljesen mindegy nekem, hogy mit művel a másik. A saját életemben úgy döntök – és úgy dönt mindenki – ahogyan neki a legjobban tetszik. És nyilván senki nem akar ártani a gyerekének… csak különbözőek vagyunk. És ez így van jól. Máskülönben ez a világ egy eléggé unalmas hely lenne.

És most, hogy én is megmondtam a tutit, bizonyára az én önbizalmam is növekedett 🙂