Lord Byron, Kosztolányi és az örmények szigete
A velencei Lidóról könnyen áthajózhatunk Isola di San Lazzaro szigetére. A helyiek által csak örmények szigetének (degli Armeni) hívott „miniparadicsomban” ma is megtalálható a könyvtár, mely közel 200 ezer kötetet, 4 ezer örmény kéziratot, valamint miniatúrákat és más dokumentumokat (például mekhitarista atyák írásait) őriz az örmény történelemmel kapcsolatban. Ám nemcsak e gazdag tárház, hanem a szerzetesek egyik régi ajándéka, egy Nehmeket nevű múmia is várja az odatévedő, kultúrcsemegékre áhítozó turistákat.
De miért hívják a Velencéhez közel fekvő szigetet örmények szigetének, s hogyan kerültek oda a szerzetesek? Eredetileg a leprásokat toloncolták ki a szigetre, karanténba. Innen ered az Isola di San Lazzaro név, mivel a leprások védőszentje Szent Lázár volt. Később aztán, a 16. századtól a sziget a Velencei Köztársaság részévé vált, majd 1717-ben ide menekültek azok az örmények, akiket a törökök Isztambulból elüldöztek. Mekhitar és szerzetesei fölújították a templomot, majd kolostort építettek, s onnantól fogva az örményeké lett Szent Lázár szigete.
1816-ban a botrányairól híres, világjáró angol költő, Lord Byron is ellátogatott a szigetre, hogy örményül tanuljon a szerzetesektől. Egy idő után azonban a heves természetű Lord összeveszett velük, mert nem idézték bevezetőjét, melyet az Örmény és Angol Nyelvtan című munkája elé írt.
Egy évszázaddal később a Byron-rajongó Kosztolányi Dezső szintén meglátogatta a szigetet, egyik velencei nyaralása alkalmával. A hely szelleme olyannyira megihlette, hogy tárcát is közölt az örmény szigetről a költő Kiss József lapjában, A Hétben, 1913 augusztusában. Kosztolányi írását később Tinta című kötetébe is beválogatta, melyben több más útirajzot is olvashatunk tőle. A továbbiakban Az örmény paradicsom című szövegéből idézünk:
„Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagúnák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő áll itt. Olyan csönd van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon s a hosszúszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban, egy áll esztergályozásában. […] Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely éppoly kényelmes, mint a karosszékük. […]
Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnal ötkor keltek és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a múltjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a múzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépek ontják a nyomtatványokat és elröpítik testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, új és régi költők, nyelvészek, természetbúvárok, csillagászok, mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek, emlékeztető-táblák, kendők. […]
Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró hangulatok vannak itt, az értő számára. […]
Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem éreztem jól magamat az örmény paradicsomban és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserű, a szőlőjük savanyú. Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta meg doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűre fogják és örmény literatúrát vernek fejükbe. Az Isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani szabadon az óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak.”
Szerző: Arany Zsuzsanna
