Pánik és drogok

A 27 éves Lili az élő példa arra, hogy akármilyen mélyre jut valaki, mégis ki lehet gyógyulni a pánikbetegségből. 14 évesen volt először pánikrohama, majd 10 évig küzdött a betegséggel. Három éve nem volt rosszul.

– Mikor volt először pánikrohamod?

– A barátaimmal voltam a belvárosban, amikor teljesen váratlanul rosszul lettem. Elkezdtem szédülni, zsibbadtak a karjaim, hányingerem volt és elájultam. A kórházban tértem magamhoz és az anyukám állt felettem sírva. Nagyon rossz volt így látni. Azt mondták az orvosok, hogy valószínűleg ételmérgezésem van, semmi komoly bajom nincsen.

– Mi történt miután kiengedtek a kórházból?

Elkezdett rendszeresen fájni a gyomrom. Később jöttem rá, hogy csak akkor, ha elhagyom az otthonom, illetve előző nap este, amikor tudtam, hogy másnap mennem kell valahova. Rengetegszer fordultam vissza az iskola kapujából és a barátaimmal is egyre ritkábban találkoztam. Persze az osztálytársaim elkezdtek kiutálni, mert azt feltételezték, hogy hazudok és megjátszom magam, illetve a barátaim is haragudtak rám, mert nem találkozgattam már velük. Anyukám elkezdett orvosokhoz vinni. Mivel a gyomrommal volt gond, gyomortükrözést végeztek rajtam és kiderült, hogy refluxom van. Rengeteg gyógyszert felírtak és ezzel le is tudtuk a betegséget. Nem feltételeztük, hogy pszichés alapú. Persze a gyógyszerek nem hatottak, de amikor ezt jeleztem, másik fajtát írtak fel.

Mikor volt nálad a mélypont?

– Két barátom meghalt autóbalesetben, és rá két hónapra kiderült, hogy az akkori párom megcsalt. Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. A kapuig sem mertem kimenni. Hónapokig nem mentem ki az utcára, és lefogytam 38 kilóra. Féltem mindentől és mindenkitől. Depressziós is lettem, és párszor megpróbáltam megölni magamat. Ekkor vittek el a szüleim a pszichiátriára. Felírtak egy antidepresszánst, egy altató és egy nyugtatót.

– Mi történt ezután?

– A gyógyszerektől sokkal jobban lettem, elkezdtem sportolni és lassan visszahízni. Azonban teljesen rászoktam a pirulákra és nagyon “cikinek” éreztem, hogy szedem őket, szóval letettem, de csak úgy tudtam elviselni a mellékhatásokat, hogy kábítószereztem. Már jól voltam, bírtam az éjszakázást és a bulizást, és könnyű volt kábítószerhez jutni. Amikor bevettem a szereket jól voltam, de a mindennapokban visszacsúsztam a gyógyszer előtti időszakba, szóval olyan sokszor mentem bulizni és drogozni, amennyit csak lehetett. Ekkor nem dolgoztam, de nem kellett a pénz: valaki mindig megkínált droggal.

– Le tudtál szokni?

– Egyszer 3 napig drogoztam, ami azt jelenti hogy nem ettem, nem aludtam. A szervezetem teljesen kikészült és kórházba kerültem. Majdnem meghaltam, ekkor átértékeltem az életemet.

– Mi történt ezután?

– Szörnyű elvonási tüneteim voltak és a halálfélelem elkezdett gyötörni. Újra eluralkodott rajtam a pánikbetegség. Mindennap rohamaim voltak, gyakran többször is. Véresre vakartam a bőrömet, sebesre vertem az öklömet, meg akartam halni.

– Mi az ami mégis segített?

– Rengeteg minden! A legfontosabb, hogy soha nem mondtam magamról, hogy pánikbeteg vagyok. Én ezt soha nem voltam hajlandó elfogadni. Elkezdtem sportolni. Letettem a gyógyszereket. Szerintem a gyógyszer nem tud meggyógyítani. A tüneteket elmulasztja, de a problémát nem oldja meg. Találtam egy nagyon jó szakembert, akihez rendszeresen eljártam terápiára. Elkezdtem vallásokkal foglalkozni, spiritualitással és pszichológiával, tehát lefoglaltam magam. Erőt vettem magam akkor is, amikor rosszul voltam és nem mondtam le a programjaimat, mindig elmentem otthonról, amikor kellett. Elkezdtem objektíven hozzáállni magamhoz és a dolgaimhoz; mindig tudatosítottam magamban, hogy “mit szólnék most ehhez, ha kívülről látnám magam”. Sokszor a tükör elé álltam és beszéltem magamhoz, olyanokat mondtam, hogy “ nem a test irányít engem, hanem én a testem. Én nem a test vagyok, hanem a tudat.” A leghatásosabb az volt, amikor egyszer elhatároztam, hogy nem veszem fel a kesztyűt. Éreztem, hogy rám tört a szorongás, de nem ijedtem meg, mint addig mindig. Hangosan kimondtam, hogy “na gyere roham, mutasd mit tudsz, állok elébe” . Láss csodát, nem lett pánikrohamom, de még a szorongás is elmúlt.

– Hogy érzed most magad?

– Nem fogok hazudni, szorongások még mai napig rám törnek például egy vizsga előtt vagy ha munkahelyen valami gond van, de pánikrohamom szerintem nem lesz több. Sokáig féltem, hogy újra lesznek rohamaim, de ennek az az oka, hogy sokan mondták nekem, hogy kigyógyulni nem lehet, csak tünetmentes időszakok lehetnek.

– Ha jól gondolom ezzel nem értesz egyet.

– Egyáltalán nem. Egy nagy személyiségfejlődésen mentem keresztül. Túl sok mindenre rájöttem, sok mindent megtapasztaltam, ahhoz, hogy újra mélypontra kerülhessek. Olyan dolgoknak vagyok a tudatában, hogy ezt el sem tudom képzelni.

Tudnál erre példát mondani?

– Persze. Alapvetően én a haláltól és betegségektől féltem mindig is. Egyszer édesanyám végig hányta a napot, majd másnap én is hányással és hasmenéssel ébredtem. Édesanyám állt felettem és próbálta megértetni velem, hogy ő romlott húst evett, ezért volt rosszul, de én biztos voltam benne, hogy valami vírusa volt, amit elkaptam tőle. A kezembe nyomott egy gyógyszert, azt mondta, hányingerre van, de nyugtató volt. Miután bevettem semmi bajom nem volt. Ekkor értettem meg igazán, hogy mit művelek magammal. A gondolataim által hánytam és lett hasmenésem. Ez volt az első, igazi felismerésem. A személyiségem fejlődésének egy hatalmas mérföldköve. Nem sok ember tapasztalhatja meg azt, hogy a gondolatai milyen hatással lehetnek rá, nekem volt benne részem. Én már tudom.

Másik kedvenc tapasztalatom egy kirándulás után történt, nap végén haza felé a vonaton. Nagyon fáradt voltam, és egyszer csak elkezdtem érezni a szokásos szorongás érzést. Megforgattam a szemem és hangosan kimondtam, hogy “ehhez most fáradt vagyok”. Tényleg az voltam, szóval nem is lett rohamom. Ezek voltak azok a pillanatok, amiket soha nem felejtek el és amiknek köszönhetően többet nem volt pánikrohamom.

– Üzennél valamit azoknak, akik pánikbetegek?

– Csak arra kérném őket, hogy ne gyógyszerrel próbáljanak meggyógyulni, mert nem fognak jobban lenni. Ha muszáj gyógyszert szedniük, akkor mellette járjanak terápiára, sportoljanak és dolgozzanak magukon. Van kiút, egyáltalán nem muszáj elfogadni ezt az állapotot. A gyógyszer csak egy eszköz legyen arra, hogy legyen erejük az igazi megoldás megtalálására. A tüneti kezelés nem gyógyulás. Én sem tudtam volna elmenni sportolni gyógyszer nélkül. Az csak egy löket volt arra, hogy jobban érezzem magam, de nem a problémát kezeltem vele.