Tűnj el! – „Én nem vagyok rasszista, de…”

Mivel a héten a sztereotípiákról beszélünk, ezt a témát is érdemes először azon társadalmi probléma felől megközelíteni, amit ábrázol, bár a Tűnj el! nagyon okos módon annak is élvezhető, aki nem érti, vagy akit nem érdekel a társadalmi vonatkozás, csak egy jó horrort szeretne nézni.

A történelem során, ha a ’többségnek’ – nem is tudom, mi lenne a jó szó – nem tetszett egy népcsoport, legyen szó vallási vagy nemi hovatartozásról, esetleg bőrszínről, akkor elég hangosan és nyíltan adtak hangot nemtetszésüknek. Egyszerűbben szólva, mindenki tudta, hogy hanyas a kabát. Ma azonban ez nagyon másképp van: mivel a legtöbb ember számára világos, hogy rasszistának lenni távolról sem társadalmilag elfogadott, ezért nyíltan sosem mondanák ki, ha van némi ellenérzésük. Így jöttek létre, a „Nekem nincs bajom a feketékkel/romákkal/bárkivel, de…” És a de szó után bújik ki minden egyes alkalommal a szög a zsákból. Ezt a hozzáállást látjuk a Tűnj el!-ben is. Nüánsznyi dolgokról van szó – egy kívülálló számára legalábbis – de annak, aki ebben él egyrészről megszokott, másrészről éppen ezért sokkal húsbavágóbb.

A Tűnj el!-ben például a rendező, Jordan Peele ezt nagyon-nagyon okosan érzékelteti: a rendőr, habár nem a főszereplő, Chris vezette az autót, tőle kér igazolványokat, a szülők azonnal Obamát hozzák fel, a szolgálók feketék és az afroamerikaiak a család szerint szükségszerűen imádnak verekedni és tudnak is. De hogy mindez kicsit érthetőbb legyen, vegyük a történetet: Chris és Rose eljutottak kapcsolatuk azon pontjára, amikor a lány szeretné végre új barátját bemutatni a szüleinek. Habár még sosem volt fekete barátja, egyáltalán nem érzi, hogy a szüleinek ezt jelezni kéne vagy hogy bármit is jelentene az, hogy nem azonos kettejük bőrszíne. Így végül a család vidéki, külvilágtól elzárt házában töltik a hétvégét. (Ami ezután történik, erősen spoileres, a Tűnj el! azonban nem túlzok, az évtized egyik legokosabb horrorja, megállja a helyét önmagában is, a társadalmi üzenet nélkül, így ha valakit ez érdekel, akkor nézze meg!)

A Tűnj el! nyitójelenete egy fekete fiút mutat, aki éppen egy feltűnően fehérek által lakott kertvárosi részben sétál és láthatóan ideges, mert tudja, hogy neki itt nincs helye és szívesebben tűnne el onnan, minél gyorsabban. Ez már önmagában nagyon szépen megfordítja a sztereotípiákat, de mikor egy fehér autó megjelenik és a benne ülők egészen konkrétan elrabolják a fiút, kiteljesedik az ellentét. Ezzel a két perccel remekül bemutatja, hogy mennyire rohad a társadalmunk.

A Tűnj el! összes párbeszéde bántóan steril, hiába várjuk, hogy valaki majd elszólja magát, Rose bátyján kívül mindenki a végletekig rendes vele. Ez azonban felvet két problémát is: miért ne lennének kedvesek és miért viselkednek mégis másképp? Mert másképp viselkednek. Senki sem úgy beszél vele, mint ahogyan egymással, egyszerűen muszáj nekik arra terelni a szót, hogy egyrészt ők mennyire nem rasszisták, másrészt, hogy ez vagy az hogyan is van a feketéknél? Ez pedig ’elszenvedőként’ az egyik legrosszabb élmény, hiszen nyíltan nem tettek ellene semmit, azonban ő mégis érzi, hogy valami nincs rendben. Elmondani, elpanaszkodni senkinek sem tudja, mert hülyeségnek és túlreagálásnak tűnhet.

A Tűnj el!-ben világos, hogy valóban rasszizmusról van szó, azonban a hétköznapi életben talán sokan úgy érzik, hogy nem tudják, hogyan viszonyuljanak valakihez, aki egy másik rasszba tartozik. Mint amikor látunk az utcán egy kerekesszékest és annyira kínosan próbáljuk nem azt érzékeltetni, hogy kerekesszékben ül, hogy végén emiatt az erőlködés miatt érzi mégis rosszul majd magát. Ha azonban valakinek tényleg nincsen, őszintén, a szíve mélyén sem ellenérzése senki iránt, akkor nem kell erőlködnie, minden természetesen fog jönni. Ha azonban mégis, akkor az egyetlen megoldás, ha mindent megtesz azért, hogy ne bántson meg feleslegesen egy másik embert, aki ugyanannyira ember, mint ő maga.

Képek: imdb.com