Kollektivet – A kommuna
Párkapcsolati dráma a ’70-es évek Koppenhágájában. A dán rendező, Thomas Vinterberg, a számtalan díjat nyert A vadászat rendezője ezúttal is nehéz témát dolgoz fel, középpontban az emberi kapcsolatokkal. Használ vagy árt egy párkapcsolatnak, ha másokkal együtt élünk? Esetleg jó is lehet? Hol vannak a határok? Ismerjük magunkat egyáltalán? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a film.
Erik hatalmas családi házat örököl Koppenhága kertvárosi részén, háromtagú családjának túlságosan is nagyot, így némi hezitálás, vita után beköltöznek és kommunát alapítanak, hogy tudják finanszírozni a fenntartási költségeket. A házaspár két tagja közül Erik a visszafogottabb, Anna a lazább, liberálisabb, a kommuna az ő ötlete. Hamarosan barátok-ismerősök veszik körül őket, a különböző egyéniségek egymást kiegészítve, viszonylag konfliktusoktól mentesen élik mindennapjaikat, előre lefektetve az együttélés szabályait. Jól működne a terv, az élet viszont, ahogy az sokszor lenni szokott, felülírja az elképzeléseket, és hamarosan már másról kell a kommuna tagjainak dönteni, mint hogy hogyan számoljanak el egymás között a napi söradaggal. Anna remekül érzi magát az új felállásban, ellentétben a férjével, az így keletkező résbe könnyen beteszi a lábát Emma, Erik fiatal tanítványa. A változás nem onnan érkezik, ahonnan várnánk, a házasságot végül nem a kommuna forgatja fel, csak a kezdő lökést adja meg, hogy Anna és Erik kapcsolata elinduljon a lejtőn, végül már csak hátteret szolgáltat és hamarosan egy párkapcsolati válsághoz asszisztálhatunk, a kommuna tagjaival együtt. Nagy erénye a filmnek, hogy többször is meg tudja lepni a nézőt, váratlan fordulatok követik egymást és közben élvezhetjük az első osztályú alakításokat, elsősorban ez az, amiért érdemes a filmre beülni. A számtalan dán filmből ismert, Eriket alakító Ulrich Thomsen és az Annát játszó Trine Dyrholm zseniálisak együtt, különösen az utóbbi, végül az ő szemszöge lesz hangsúlyos a történetben, annyira kifejező a tekintete, hogy megszólalnia sem kell, pontosan átérezzük a gondolatait-érzéseit, erre csak rásegít az operatőri munka, a nagytotálban felvett arcok, hangsúlyos tekintetek. Külön szálként funkcionál a történetben Freja, a házaspár 14 éves lányának sorsa, finom-érzékeny arcán pontosan követni tudjuk, amit átél, jó választás volt a szerepre az általam még nem ismert fiatal színésznő.
Bár drámáról van szó, ezt oldják a sokszor vicces, néha kifejezetten abszurd, tipikusan dán filmekre jellemző jelenetek, emiatt gyakran nehezen dönthető el, hogy mit is nézünk pontosan, hol hangosan nevetünk, hol összeszorul a torkunk vagy kényelmetlenül feszengünk, a mérleg folyamatosan billeg az egész film alatt, szerencsére elkerülve a tragédiát, ám jó sok tanulságot szolgáltatva.
A skandináv, különösen a dán filmművészetet kedvelőknek ideális választás ez a film, illetve azoknak, akik szeretik az emberi lélek mélyére tett utazásokat.
Szerző: Szelőczei Ágnes
