A Magyar Hospice Alapítvány „Időgép” néven indította el új kampányát, amelyben betegek, hozzátartozók, szakemberek és ismert művészek idézik fel életük legfontosabb pillanatait egy a gyermekkor biztonságát megtestesítő, mégis a felnőtt élet legnehezebb kérdéseihez visszavezető kartondobozból épített Időgépbe ülve. A kampány célja, hogy megmutassa: a hospice ellátás nem az elmúlásról szól, hanem a szeretetről, a gondoskodásról, a fájdalom csillapításáról, a méltóságról és arról, hogy utunk végéhez közeledve is számít, ki fogja a kezünket.

Néha elég egyetlen emlék, egy kérdés vagy egy tárgy, hogy megálljon körülöttünk az idő. Például egy puha karosszéket körülölelő kartondoboz, gyerekkori álmaink bunkerének tökéletes, belülről tündérfényektől derengő mása, amely elsőre játéknak tűnik csupán, aztán kiderül: ez a világ egyik legfontosabb találmánya. Egy Időgép, ami visszavisz életünk legfontosabb pillanataihoz: az apró örömökhöz, bánatokhoz, első csókokhoz, gyerekkori csínyekhez és szerelmekhez, régi és tavalyi karácsonyokhoz, születésekhez és az elmúlással kapcsolatos legnehezebb gondolatokhoz. És visszavisz azokhoz az emberekhez is, akik talán már nincsenek velünk, de üzenetük itt maradt, emlékül a családnak, tanulságul mindannyiunknak. Ebből az élményből, ezekből a csendes visszautazásokból született meg a Magyar Hospice Alapítvány „Időgép” kampánya. És nem, nem a halálról szól. Az életről.

A hospice alapvetően nem csak intézményi ellátást jelent, hanem az otthon melegében, a nappalik csendjébe, a megszokott bútorok közé visszahúzódó életet, ahol a legtöbb beteg a végsőkig maradni szeretne. Itt kezdenek el egymásra hangolódni a család és a hospice-csapat tagjai – orvosok, ápolók, pszichológusok, gyógytornászok, önkéntesek –, akik hetente, vagy ha kell, ennél is gyakrabban érkeznek, hogy a teherből könnyítsenek, a félelemből kapaszkodót teremtsenek. Ez az otthoni gondoskodás az, ami sokszor hónapokon át megtartja a családokat saját ritmusukban.

És ha eljön egy pont, amikor az otthon már nem bír el mindent, akkor veszi át a szerepet a Budapest Hospice Ház. A Kenyeres utcai épületben 10 ágy várja azokat, akik számára a gyógyulás ugyan már nem lehetséges, de a hátralévő idő minősége annál fontosabb. Aki belép ide, hamar észreveszi, hogy ez a hely más, mint egy kórházi osztály. A csend itt nem terhes, inkább rendezett; a figyelem nem hivatalos, hanem természetes és személyes, és olyan nyugalom lengi be a tereket, ahol nem kell elrejteni a félelmet, és ahol az élet utolsó fejezete is méltósággal továbbírható.

„Körülbelül 20 évvel ezelőtt jártam itt először. Dobó Kata, aki már akkoriban támogatta az alapítványt, hívott el önkéntesnek. Édesanyám akkor már nem élt. Ültem a kocsiban, s vagy fél óráig hezitáltam, bejöjjek-e vagy meneküljek? Féltem. Féltem, mi fog itt bent várni rám. Aztán erőt vettem magamon, és amit tapasztaltam, minden képzeletemet felülírta.”

– mesélte az Időgépben Csányi Sándor színművész, aki azóta is vissza-visszatér önkéntes munkát végezni.

Pályatársai, Kováts Adél és Mácsai Pál, akik szintén fontosnak tartották, hogy részt vegyenek a kampányban, családi érintettség okán kerültek kapcsolatba a Magyar Hospice Alapítvánnyal. „Van az elfekvő, és van ez a Hospice. Ami a borzalmas elfekvő ellentéte. Ahogy mindent lehet a világon jól és rosszul csinálni, szívtelenül és szívvel, úgy a kísérést is” – fogalmazott Mácsai.

Kováts Adél lánya, Rozi életének azon nehéz pillanatait idézte fel, amikor tiniként a nagyszüleitől búcsúzott a III. kerületi intézményben: „Van egy fogalom, amit korábban nem ismertem, és itt tanultam meg: szép halál. Vagy másként: jó halál. Hogy igenis lehet szépen meghalni. Nem azt mondom, hogy a nagymamáim halála volt a legszebb. De a legméltóságteljesebb.”

Ahogy sorra bomlottak ki a történetek, egyre világosabbá vált, hogy ugyanazt a tapasztalatot fogalmazzák meg mind: amit az itt dolgozók, az önkéntesek és a betegek nap mint nap átélnek. A hospice-ban mindenki máshonnan érkezik, más útról, más terhekkel, de ugyanott találják meg önmagukat, abban a különös békében, amely akkor születik meg, amikor valaki érzi, hogy nincs egyedül.

Bukovszky Zoltán önkéntes például egy szórakozóhely mosdójában látott szórólap miatt jött el először. Aztán maradt. Az Időgépben arról mesélt, milyen volt, amikor egy idős férfi akkor tért örök nyugovóra, amikor ő ott ült mellette: „Fogtam a kezét, és nem vettem észre, mikor hunyt el. Akkor döbbentem rá, hogy a halál nem vergődés, nem drasztikus és nem egy pillanatnyi esemény. Csöndes folyamat.”

Dr. Gergely Anita, a gyermekhospice otthonápolási program orvosa arról beszélt, milyen sokat jelent egy család mellett állni életük legnehezebb időszakában. Nem lehet elvenni a fájdalmat, de lehet segíteni abban, hogy ne maradjanak egyedül vele. Hogy legyen kapaszkodó ott is, ahol elsőre nem látszik.

És ott vannak a betegek történetei. Azoké, akik talán már nincsenek is közöttünk, de mondataikat, emléküket az Időgép megőrizte.

Sándor például így fogalmazott:

„Azt éreztem amikor a kórházban voltam, hogy lelkileg is nagyon megviselt a dolog. De itt lelkileg meggyógyultam.”

Mariann az unokáinak üzent, és elszavalta az Anyám tyúkját.

József, aki otthona nyugalmából érkezett erre a különös utazásra, megpróbálta elmagyarázni, milyen, amikor a halálos ítélet kimossa az ember emlékeit, s amikor egy hónapot adnak neki – aminek már öt hónapja.

Hozzá hasonlóan Tündét is otthon ápolják, ő élete első csókjáról éppúgy mesélt, mint arról, hogyan találkozott fia szintén rákos megbetegedése folytán a Magyar Hospice Alapítvánnyal, illetőleg mit jelent az idő, amikor már semmi más feladat nincs a földi létben, mint várni az elmúlást.

Ezek a vallomások együtt rajzolják ki, mi a hospice valójában: egy csendes jelenlét, egy emberséget őrző szemlélet, egy szebb világ ígérete, ahol az utolsó napok, hetek nem elszigetelődnek, hanem megtelnek figyelemmel, jelenléttel és apró, emberi pillanatokkal. Ahol a félelem helyét gyakran a megértés vagy a megkönnyebbülés veszi át.

A film azonban a súlyos valóságra is rávilágít. Miközben szinte minden megszólaló kétszer annyi férőhelyet álmodott a jövő Magyar Hospice Alapítványába, a jelenlegi tíz ágy működése sincs biztosítva a következő évre, az otthoni ellátásról nem is beszélve. A NEAK finanszírozás csupán a szükséges források húsz százalékát fedezi; a fennmaradó összeget hónapról hónapra adományokból kell előteremteni. A bizonytalan finanszírozás pedig épp azt az ellátást veszélyezteti, amely a legkiszolgáltatottabb pillanatokban nyújt támaszt.

Az Időgép, amelyben ezek a történetek elhangzottak, ma is ugyanott áll, fényekkel körberajzolva. Várja az alapítvány betegeit, akik még beülnének egy pillanatnyi visszaútra, hogy hazavigyenek egy emléket, elmondjanak egy üzenetet, vagy csak megfogalmazzanak valamit, amit addig nem tudtak. És amikor majd lesznek, akik már nem térnek vissza többé, a történeteik akkor is velünk maradnak: egy mosolyban, egy félmondatban, egy kamaszkori történetben.

A Magyar Hospice Alapítvány azért kéri a támogatást, hogy ez a hely továbbra is az maradhasson, ami: egy otthon az utolsó időszakra, ahol nem félnek az idő múlásától, ahol az élet még tart.

Az Időgépes utazásokból készült film az alábbi linken érhető el: http://hospicehaz.hu/idogep/