Egy pánikbetegség története

Életének már több, mint felét pánikbetegen élte le Sáfár Boglárka: a 23 éves lány 6 éves kora óta küzd a rohamokkal, és közben megjárta a poklok poklát.

A nemesgulácsi Sáfár Boglárka meglepő őszinteséggel mesélt nekünk a pánikbetegségéről, ami 6 éves kora óta keseríti meg a mindennapjait. A 23 éves lány egy igaz hős, aki megjárta a poklot és megvívott a legnagyobb lelki démonokkal, amikkel az ember szembe találkozhat. Megtanult együtt élni a betegséggel és most egyetemre jár és dolgozik.

– Mitől alakult ki nálad a pánikbetegség? Emlékszel még rá?

– Óvodás koromban elkaptam egy teljesen átlagos, szinte minden gyermeket érintő vírust; a rota betegséget. Sokat hánytam, hasmenésem volt. Az orvosok azt mondták, hogy koplaljak és elmúlik. Sajnos nem múlt el. Édesanyám egészségügyi dolgozó, többször vitt vissza a gyermekorvoshoz, mert úgy látta, hogy teljesen kiszáradtam. Az orvosok csak legyintettek. Mikor már negyedik napja nem volt vizeletem, a belgyógyászatra küldtek vakbél-gyanúval.

Ott a doktor rám nézett, és közölte édesanyámmal, hogy le fognak állni a szerveim, ha nem juttatnak kórházba.

Ekkor már nem voltam tudatomnál. A kórházhoz érve elvettek Anyukám karjaiból és karanténba helyeztek. Az első töredék emlékem, hogy egy kisbabáknak való rácsos ágyba fektettek, majd kikötöttek a rácsokhoz, nehogy kiszedjem az infúziót. A lábaim nem tudtam kinyújtani, a kezeim fájtak, és nem volt mellettem az anyukám.

– Ezután törtek rád a pánikrohamok?

Nem rögtön. A hazatérés után minden rendben volt. Óvodába jártam, játszottam, minden nagyszerű volt. Majd elkezdődött az iskola, és egy új rendszer az életemben. Egy új kísérővel, amit pánikbetegségnek hívunk; de akkor még azt sem tudták pontosan, mi a pszichológia, nemhogy mi ez a betegség…

Minden reggel öklendezve feküdtem és keltem. Iskolaundor, mondta mindenki. Ha el is jutottam iskolába, még becsengetés előtt hazamentem. Rosszul voltam, féltem, hogy hányni fogok.Nem ettem. Tudat alatt nem vettem magamhoz ételt, hogy ne legyen a gyomromban semmi, amit kihányhatok.

– Hogy sikerült kijárni az iskolát?

Egy reggel jött a fordulópont: a mindennapi öklendezésemkor a testvérem a számba nyomott egy fehér tablettát. Azt mondta, ettől nem fogok hányni. Nagyon édes volt, de lenyeltem, és láss csodát! Hatott! El tudtam menni iskolába. Később elmondták, kávéédesítő volt. Ez maga a placebó-hatás.

Anyáék ekkor döntöttek, hogy akárki akármit gondol, engem pszichológushoz visznek. Ez most lassan 15 éve tart.
Közben voltak jó és rossz időszakok.

– Milyen kezeléseken vettél részt?

– Családterépia, egyéni terápia, megannyi orvos, tesztek halmaza, amiket addig töltettek velem, míg megtanultam, mit kell válaszolni. A végén már csak Rorsach-tesztekkel tudtak vizsgálni.

Volt mély pontod?

A kritikus pont 15 évesen következett be. 170 cm-hez 32 kg voltam. Nem ettem, nehogy hányjak. Emetofóbiát, a traumatikus evészavart diagnosztizáltak nálam. Közölték velem a gyermekpszichiátrián, hogy vagy eszem, vagy be kell feküdnöm a kórházba. Kellően megijesztettek, és hónapok kemény munkájával 45 kg-ig híztam, ám az 50 kg-ot sosem léptem át tartósan azóta sem.

– Hogy vagy most?

– Gyógyszereket szedek, és kerülök mindent az életben, ami rosszulléthez vezethet: alkoholt, drogokat, körhintákat, buszokat. De állítom, lehet így élni teljes életet!

– Mit szólt a környezeted a megpróbáltatásaidhoz?

– Jóval több, mint az életem felét így töltöttem, és bár eleinte nehéz volt magyarázkodni, mára nem érdekel. Lehet, hogy évekkel ezelőtt én voltam a leggyengébb ember, de mára az egyik legerősebb vagyok. A betegség tett erőssé. A szüleim, a testvérem, az igaz barátaim mind mellettem álltak a legsötétebb időszakokban is, és állítom, nélkülük nem lennék már itt. Hiszen ki bírná ki egymaga a megaláztatást, mikor középiskolában etiópnak csúfolják a folyosón? Ki bírná ki egyedül azt, hogy nem tud buszra szállni segítség nélkül? Egyedül azt, amikor elhagyja az ereje, és senki sem kapja el, ha zuhan?

– Hogy tudnád elmagyarázni a pánikbetegséget egy olyan embernek, akinek még sosem volt ilyen problémája?

– Annak, aki nem pánikbeteg, sajnos nem tudom elmagyarázni, milyen lehet ez. Aki fél attól, hogy vízbe fúl, ússzon be a medence közepéig, és akkor se ússzon a széléhez, ha már érzi, hogy elfáradt, nem bírja már soká. Akinek tériszonya van, menjen egy torony tetejébe és hajoljon ki a korláton, hosszú-hosszú ideig. Aki fél a sebességtől, üljön be egy autóversenyző mellé egy egész futamra. Nem kellemes, igaz? Képzeljék el ezt egy életen át, és kérem, ítélkezzenek ehhez mérten. Mert a pánikbetegség létező és kegyetlen betegség, nem hiszti. A pánikbetegségből van, aki kigyógyul, van aki soha.Ő együtt él vele örökre. Ez a betegségtől függ, nem az orvostól vagy a betegtől. A szívbetegek felett sem törnek pálcát.

– Mit üzennél azoknak, akik ebben a betegségben szenvednek?

Ezzel együtt lehet élni! Találd meg magad abban az életben, amit kaptál, és nem lesz olyan, amit ne kaphatnál meg, ha hiszel, ha bízol magadban, és kitartasz.Én hat éves korom óta kitartok. Ha egy kisgyereknek sikerült, bárkinek sikerül! Mindenkinek sok erőt kívánok, legyőzhetetlenek vagyunk!

SZERZŐ: KORMOS VIKTÓRIA